Kedvenc helyek

Rufus Wainwright: Rufus does Judy At Carnegie Hall

est.hu:
9/10
|
olvasói
9/10 (5)
(Geffen / Universal)

A zseniális Want One/Want Two albumpárral csúcsra érő kanadai-amerikai énekes, Rufus Wainwright 2006. június 14-én és 15-én Judy Garland emléke előtt tisztelgett, méghozzá úgy, hogy teljes egészében előadta a néhai színész-énekesnő Judy At Carnegie Hall koncertlemezén megörökített 1961-es fellépésének repertoárját, természetesen az eredeti helyszínen. A hatalmas sikert arató két New York-i tribute show-t további városokban még négy további előadás követte 2007 folyamán, és Rufus a saját szerzeményekből álló Release The Stars sorlemez után az év végén – mintegy karácsonyi ajándékként – feldolgozásműsorát is kiadta: a New York felvételekből dupla CD lett, a londoniakból pedig a Rufus! Rufus! Rufus! does Judy! Judy! Judy! DVD.
Judy Garland 1961. április 23-án adta legendás koncertjét a hangverseny- és koncerthelyszínek királynőjének tartott New York-i Carnegie Hallban. Ekkor már maga mögött tudta csodálatos fiatalkori filmszerepeit (az Óz, a csodák csodája Dorothyjaként már 17 évesen, 1939-ben szupersztárrá lett), lemezeket rögzítő énekesnőként is toronymagasan kiemelkedett a korszak színésznői közül, de túl volt már számos magánéleti válságon (válások, függőségek, öngyilkossági kísérletek), és 1961-es produkciója is afféle nagy visszatérésnek számított, hiszen az előző év jó részét egy komoly betegségből (hepatitisből) való felépüléssel, illetve hangjának visszanyerésével töltötte. Azon pedig tényleg nincs mit ragozni, hogy az eredetileg is duplalemezes Judy At Carnegie Hall a XX. század első feléből való híres amerikai sztenderdek egyik legnagyszerűbb gyűjteménye: Garland fenséges csúcsformában énekli az Irving Berlin-, Harold Arlen-, Noel Coward-, Gershwin- és Rodgers & Hart-klasszikusokat – nem véletlenül emlegetik azóta is ezt a koncertet úgy, mint „a szórakoztatóipar legnagyszerűbb estéje”. 
 
Rufus Wainwright korábban már több alkalommal is beszélt az 1969-ben elhunyt énekesnő iránti imádatáról – mint oly sok homoszexuális számára, számára is ez a sokat szenvedett díva a legnagyobb gay icon. Az ifjú énekes, aki mára maga is ilyen ikonná lett, nagy álmát valósította meg ezzel a tisztelgéssel – az pedig, hogy mindez illik-e hozzá, aligha lehet kérdés (emlékezzünk csak, hogy az Aviátor című Scorsese-filmben egy húszas évekbeli big band énekesét játszotta egy Gershwin-szám erejéig, a Stormy Weather – The Music Of Harold Arlen című filmben és lemezen pedig Arlen-feldolgozásokat énekelt). 2006 júniusában Wainwright dalról dalra, az eredeti sorrendet megtartva és az 1961-es hangszereléshez is hűen ragaszkodva adta elő Garland műsorát az eredeti helyszínen, majd a két Carnegie Hall-os est után 2007 februárjában még két londoni és egy párizsi fellépésen is színpadra vitte alkalmi tribute show-ját, és végül szeptemberben Los Angelesben egy hatodik koncerttel zárta a nagysikerű sorozatot. Az igazi élmény persze azoké, akik méregdrága belépőkkel élőben figyelhették a műsort, de nem panaszkodhatnak a lemaradt rajongók sem, hiszen a nem mindennapi produkcióról hanglemez és koncertfilm is készült (a DVD-re került londoni fellépés is Garland karrierjének egyik híres helyszínén, az énekesnő kedvencének számító London Palladium színháztermében zajlott). 
 
A Rufus does Judy At Carnegie Hall koncertlemezt nem nagyon érdemes hasonlítgatni az eredetihez, hiszen elsősorban tiszteletadásról van szó, amit Wainwright egy 36 tagú zenekar kíséretében maximálisan meg is valósít (bár kétségtelen, hogy még nagyobb lenne az örömünk, ha az 1961-es hangszerelés cseppnyivel dögösebb formában uralkodna itt is). Persze, Rufus nem úgy énekel, mint Judy. Valóban, nem mindig kényelmes neki egy-egy hang. Igen, van olyan dal, melyet szimplán a maga laza, telipofás módján ad elő, de aki hibátlan hangmagasságokra vágyik, az hallgasson inkább dzsesszdívákat. Itt a gesztus, az érzelmi játék, a mosollyal kibuggyanó sorok uralkodnak – pontosan olyan kiegészítők, melyektől egy előadó igazán nagy lesz, olyan nagy előadó, mint Garland. Vagy éppen olyan nagy interpretátor, mint Wainwright: nem akarja egy percre sem beárnyékolni az eredetiket, de olyan bámulatosan énekli például az Over The Rainbow-t, hogy amíg halljuk, el sem tudjuk képzelni, hogy lehet azt fenomenálisabban előadni (és amúgy az is lehet, hogy nem).  
 
Nagyon nehéz dalok sorakoznak egy és háromnegyed órán keresztül, Rufus persze valósággal fürdik a személyének köszönhetően sokszor fergeteges camp színházra átváltó show-ban, konferanszai szokás szerint sokat tesznek hozzá az egészhez, sőt ahol szükségét érzi még a dalközi „énekeljetek velem!” felkiáltásokat is átveszi Garlandtól. A Stormy Weather című dalban szép gesztussal átadja a mikrofont húgának, Martha Wainwrightnak (aki szintén olyan jó, hogy szinte ellopja a show-t), majd folytatva a sort, édesanyját is színpadra szólítja (Kate McGarrigle az Over The Rainbow-t kíséri zongorán), végül pedig Garland másodszülött lányát, Lorna Luftot vonja be az After You’ve Gone-ba duettezni (Lorna egyébként féltestvére, Liza Minnelli árnyékában is szép sikereket ért el musical színésznőként, és neki is van egy édesanyja előtt tisztelgő, szépen felépített kétórás műsora).  
 
Most őszintén, van még egy énekes manapság, akihez jobban illett volna ez a feladat, és aki képes is lett volna ilyen szépen megoldani? Ugye? 
Dömötör Endre
2007.12.24
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.