Kedvenc helyek

Mark Knopfler: Kill To Get Crimson

est.hu:
6/10
|
olvasói
8/10 (12)
(Mercury / Universal)

Mark Knopfler legújabb szólólemezén is azt a tendenciát folytatja, ami a Dire Straits utáni karrierjét jellemzi: a szétágazó amerikai zenei gyökereket finom, csendes, szimpla, de meleg tónusú folkos dalokban fonja egybe. Ami részéről a 2000-es Sailing To Philadelphia és a 2002-es The Ragpicker`s Dream esetében még kalandos „keresés” volt, az a 2004-es Shangri-La és az Emmylou Harrissszel közös 2006-os All The Roadrunning idejére már nyugodt „megtalálás” lett. A Kill To Get Crimson albumon mindez már annyira nyugodttá teszi a zenét, hogy az egyenesen háttérbe kívánkozik.
Az 1949-es születésű Knopfler nagy lelkesedéssel dolgozik a 2000-es években is, még csúnya motoros balesete sem tudta kedvét szegni, és látszólag remekül érzi magát a korábbi világsztár státuszhoz képest jelentősen hátrébb elhelyezkedő mostani pozíciójában. Emmylou Harrissszel duettben rögzített – és meglehetősen sikeres – 2006-os albumához egy közös turnét is igazított, melyből koncertlemez és -DVD született (Real Live Roadrunning), majd az utóbbi éveket jellemző tempót megtartva 2007-ben máris előállt legújabb stúdióanyagával. Sajnos gyorsan kiderül, hogy Mark ezúttal sem került olyan ihletett állapotba, ami idősödő kollégáit jellemzi manapság (Joni Mitchell: Shine, Neil Young: Chrome Dreams II, Bob Dylan: Modern Times, Bruce Springsteen: Magic, Elvis Costello: The River In Reverse, Robert Wyatt: Comicopera stb.), sokkal inkább Eric Claptonhoz áll közelebb, az ő döntően „biztonsági” lemezeivel (Back Home, Road To Escondido) azonos szinten teljesít a Kill To Get Crimson is.  
 
Puha, akusztikus dominanciájú, folkos dalok sorakoznak, itt-ott emlékeztetőül egy védjegyes gitárszólóval. Az amerikai ízeket ezúttal több angol, skót gyökerű dallam fűszerezi (például a Secondary Waltzban), harmonika, hegedű és citera is felhangzik, ám sajnos fuvola és szaxofon is, nem éppen dögös kontextusban. Történetmesélésben továbbra is a tőle megszokott nívót tartja a gitáros-énekes, igazából ezzel menti meg a korongot a teljes unalomtól, és ezúttal a megelevenedő történetek és karakterek is jellemzően inkább angol vonásúak – hiába, óhatatlan a nosztalgia. Mindössze egy-két dal (az albumon végig közreműködő egykori Dire Straits-billentyűs, Guy Fletcher orgonáival feldobott Behind With The Rent vagy a sötéten countrys The Fish And The Bird) marad meg a hallgató emlékezetben, összességében olykor tényleg hangtapétára emlékeztet a lemez, csak a jóindulat miatt nevezzük korrekt háttérzenének. Oké, egy hatalmas ablak mögül – mely egy ábrándozásra késztető tájra néz – enyhülhet a megítélés, de mindez ott is csak igényes pihentető zene marad. Márpedig tudjuk, hogy Knopfler ennél jóval többre képes. 
Dömötör Endre
2007.12.27
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.