Kedvenc helyek

Eagles: Long Road Out Of Eden

est.hu:
7/10
|
olvasói
8/10 (15)
(Universal)

Az 1971-ben Linda Ronstand kísérőzenekarából kinőtt, Byrds- és Gram Parsons-féle country rock által inspirált Eagles volt a hetvenes évek legsikeresebb amerikai együttese: a 1976-os Hotel California nagylemezből csak a megjelenés évében kilencmillió fogyott, a Their Greatest Hits (1971–1975) válogatás pedig minden idők második legnagyobb példányszámban elkelt albuma az Egyesült Államokban (a világon a harmadik, mert globális szinten az AC/DC Back In Blackje már egy hajszállal lekörözte a Michael Jackson Thrillerje vezette öröklistán). A legendás Los Angeles-i zenekar tagjai hatvanéves korukban új lemezzel jelentkeztek, és Long Road Out Of Eden című visszatérő albumuk is hű marad a hagyományokhoz – máris sokszoros platina szerte a világban.
Az Eagles 28 év óta nem csinált új stúdiólemezt (az 1979-es The Long Run volt az utolsó az 1980-as feloszlás előtt), és a legutóbbi visszatérés (a koncertverziók mellett négy új számot tartalmazó 1994-es Hell Freezes Over) óta is eltelt már egy bő évtized – minden adott volt tehát ahhoz, hogy 2007 végén a Long Road Out Of Eden jó nagyot szóljon. A 20 számos, kétszer 45 perces dupla album kifejezetten ígéretesen indul, a No More Walks In The Wood című rövid akusztikus gitáros nyitódal után rögtön két erős szám jön: a zenekar régi haverja, J.D. Souther által még 1972-ben írt How Long (az első kislemez- és klipdal), majd a két Eagles-főkolompos, a dobos-énekes Don Henley és gitáros-billentyűs-énekes Glen Frey közös szerzeménye, az ironikus Busy Being Fabulous. A lassú What Do I Do With My Heart is még úgy-ahogy tartja a szintet, de aztán innentől valahogy elkezd fáradni, szürkülni a lemez, hogy aztán a vége felé egyre inkább unalomba fulladjon a produkció. Néha-néha persze azért felcsillan valami, a Fast Company funkosan feszes, a Somebody legalább dögös (ezt a Eagles egyik régi dalszerzősegédjétől, Jack Tempchintől kapták), a Last Good Time In Town szintén izgalmas, bár nem annyira az Eaglest, mint inkább Henley-ék szintén Los Angeles-i kortársait, a Steely Dan együttest juttatja a hallgató eszébe. 
 
A lemezen egyébként jó szokás szerint az Eagles mindegyik tagja énekel, mindenki hozott dalokat is (a legtöbbet persze a két alapító, Henley és Frey, de a hozzájuk három évtizede csatlakozott Joe Walsh gitáros és Timothy B. Schmit basszista is feltűnnek a szerzők közt egy-két szám erejéig), s rajtuk kívül is van még egy tucat session zenész, és viszonylag sok a külső szerzőktől átvett dal. Külön-külön véve persze egyik számmal sincs baj, technikailag mind tökéletesen megszerkesztett, kiválóan szóló szerzemény, tényleg csak az a gond velük, hogy nem túl emlékezetesek – nagy részük mondjuk a Desperado korszakban a kukában (esetleg kislemez B-oldalon) végezte volna. „A legfrusztrálóbb az egészben az, hogy el van itt rejtve egy jó Eagles-lemez, csak épp nem tud a felszínre törni” – írta találóan egy angol kritikus a Long Road Out Of Eden kapcsán. Csak egyet lehet érteni vele: egy szimpla lemezre koncentrálva egy jóval erősebb produkció születhetett volna. 
Fábián Titusz
2008.01.26
|


Játék
A szürrealista mozgalom legismertebb alkotóinak munkáival találkozhatunk a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán
Ma este kilenckor Magyar Rhapsody Project a Mesterségek Ünnepén. A Bársony Bálint Sextett a magyar klasszikusokat modernizálja. . . . @mestersegekunnepe #magyarrhapsodyproject #barsonybalintsextett #klasszikusokjazzben #liszt #erkel #kodaly #bartok
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.