Már az A&E című beharangozó kislemezdal hallatán sejteni lehetett, hogy Alison Goldfrapp nem a levegőbe beszélt, amikor radikális stílusváltásra figyelmeztette a rajongókat: a Seventh Tree szándékoltan messzire elkerüli az előző két sorlemez Moloko-, illetve hetvenes évekbeli glam-rock és diszkó hatásait, inkább visszakanyarodik a Felt Mountain lebegős chill-out világához. Ugyanakkor az első album borzongató alpesi hűvössége helyett itt most melegebb, őszi napsütéses hangulat, a grandiózus (film)zenei megoldások helyett pedig csendes, javarészt akusztikus, néhol kifejezetten folkos hangszerelés dominál – nem véletlen, hogy az új lemez hangzásának ötlete éppen egy unplugged rádiófellépés kapcsán született meg. 
 
Már a nyitó Clowns lecsupaszított, visszafogott vonósokkal díszített balladája kapcsán is olyan előadók neve juthat az ember eszébe, mint Nick Drake vagy – ha egy kicsit messzebbre utazunk vissza az időben – például Donovan. Ez a fajta pszichedelikus folk hozzáállás uralkodik végig a lemezen, és – hiába tudatos – ez az, ami miatt nem működik annyira a Seventh Tree: Will Gregory briliáns hangszerelési megoldásai egészen a háttérbe szorulnak, és bár Goldfrapp kisasszony hangi kvalitásai hosszú évek óta most mutatkoznak meg először teljes valójukban, néha mégis olyan érzése van az embernek, mintha egy demófelvételt hallgatna, egyszerűen hiányzik a megszokott epikus építkezés, hiányoznak a katartikus refrének. Vannak viszont nagyon szép dalok, nem is kevés, bár Utopia szintű slágerre most senki ne számítson (még talán a pénzéhes gyülekezetek által kínált boldogságon gúnyolódó Happiness című lüktető darab nevezhető leginkább slágeresnek). A beharangozó kislemezdal, a szombat este a baleseti ügyeleten játszódó A&E a Goldfrappnál kezdettől fogva állandó Kate Bush-reminiszcenciák mellett nyomokban az ABBA vagy éppen az Erasure igényes popzenéjére is emlékeztethet, míg a refrén akár Feist legutóbbi The Reminder albumáról is származhatna, de ugyanezt elmondhatnánk az album egyetlen igazán lendületes szerzeményéről, a könnyed Caravan Girlről is. A kettő között kapott helyet – a lemez abszolút csúcspontjaként – a hátborzongatóan gyönyörű, mégis visszafogottan elegáns Cologne Cerrone Houdini, ahol Alison Goldfrapp varázslatos hangjától garantáltan feláll az ember hátán a szőr (egyébként nem ez az első alkalom, hogy a hetvenes évekbeli francia diszkó-ikon, Cerrone neve felmerül a Goldfrapp kapcsán, hiszen a duó az előző Supernature album címét is tőle kölcsönözte). A záró Monster Love vonósokkal kísért elektronikus zörejeinek lecsengése után viszont nem marad más, csak egy jókora kérdőjel és némi hiányérzet. Félreértés ne essék: a szépséges Seventh Tree nem rossz lemez, csak éppen nincs annyira hatásos és izgalmas, mint elődei. 
 
(Az album megjelent deluxe kiadásban is, melynek díszdobozába a CD mellé további extra cuccok is kerültek: képeslapok, egy poszter és egy füzetke az énekesnő kézírásában olvasható dalszövegekkel, továbbá egy DVD, mely az A&E erdei klipje mellett egy tízperces rövidfilmet is tartalmaz az alkotók gondolataival.)