Kedvenc helyek

Supergrass: Diamond Hoo Ha

est.hu:
9/10
|
olvasói
9/10 (45)
(Parlophone / EMI)

A britpop egykori mókamikijei, a dobos Danny Goffey, a basszista Mickey Quinn és a gitáros-énekes Gaz Coombes – plusz bátyja, a 2002-es Life On Other Planets idején (lásd interjúnkat!) már hivatalosan is negyedik tagnak számító Rob Coombes billentyűs – a jubileumi Supergrass Is 10 slágerválogatás és az azonos című dupla DVD után 2005-ben a komolyabb és kevéssé slágeres Road To Rouen albummal folytatták pályájukat, 2008-ban azonban ismét energikus formában térnek vissza.
A Supergrass az úgynevezett britpop amúgy is kevés túlélője közül az egyetlen olyan zenekar, mely a mai napig komolyabb sérülések nélkül megúszta. Sőt ha jobban körülnézünk, láthatjuk, hogy Gaz Coombeséken kívül csak az Oasis maradt mindmáig aktív a brit pop-rockot a klasszikus hazai ízekhez visszatérítő kilecvenes évekbeli sikerzenekarok közül. Ám, míg a Gallagher fivérek az ezredforduló körüli éveket komoly művészi hullámvasútban abszolválták (Standing On The Shoulder Of Giants, Familiar To Millions, Heathen Chemistry) és időközben zenekaruk tagságát is teljesen kicserélték, addig a Supergrass nagyjából konstans színvonalon és teljesen konstans személyi összetételben nyomta végig az elmúlt bő évtizedet. 
 
Mindazonáltal a Supergrass Is 10 című válogatásalbum óta eltelt időszak a zenekar életének első igazán zűrös (sőt, nyugodtan kimondhatjuk: válságokkal tarkított) időszaka volt. A Supergrass első tíz esztendejét áttekintő nagyszerű kompilációhoz mellékelt új kislemezszám, a Talking Heads nyolcvanas évek eleji mutáns funkjára hajazó Kiss Of Life egyáltalán nem szerepelt jól a listákon, aztán jött a Coombes fiúk édesanyjának halála, majd a meghökkentő új album, a Road To Rouen. A 45 perc alatti klasszikus albumformátumban utazó Road To Rouen ugyan nagyszerű, kimunkált és színes dalgyűjtemény, rengeteg lassú számmal, a hatvanas-hetvenes évek fordulójára rímelő hangtájképekkel, Rolling Stones-, John Lennon-, Pink Floyd- és funk utalásokkal, meg egy álomba ringató kislemezdallal (St. Petersburg), ám akárhogy is nézzük – tipikus „kereskedelmi öngyilkosság” volt. Kapott ugyan sok dicsérő kritikát, miszerint az együttes végre képes volt „megkomolyodni” és kilépni a „jópofa, vicces” skatulyából (ami persze vaskos tévedés, hiszen ez már minimum a címnélküli harmadik album idején, 1999-ben megtörtént), és továbbra is akadtak olyan új zenekarok, amelyek hatáslistáján a Supergrass volt az egyik kulcsszereplő (elég csak a Kooksot vagy az Arctic Monkeyst említeni), mégis úgy tűnt, mintha az oxfordi kvartettet afféle midlife crisis sujtaná. 
 
Nem véletlen tehát, hogy Coombesék új nagylemezük felvételeinek helyszínéül nem az otthon zöld füvét preferálták, és nem is a Road To Rouen kellemes francia udvarházába húzódtak be, hanem Berlint, konkrétan a – David Bowie (és Iggy Pop) hetvenes évek közepi klasszikus berlini periódusához, illetve a U2 koszos és neonfényes megújulásához köthető – Hansa stúdiót választották. Az is jelzésértékű, hogy az előző albummal ellentétben ezúttal már nem kívántak a maguk producerei lenni, hanem „külső fület” hívtak. Az pedig, hogy a választásuk az XTC- és Jam-felvételek stúdióasszisztenseként szocializálódott, szárnyait PIL-, Gang Of Four- és Birthday Party-albumokon bontogató, mostanában Nick Cave (Nocturama, Abattoir Blues/The Lyre Of Orpheus, Grinderman, Dig, Lazarus, Dig!!!) mellett a Veilsszel (Nux Vomica) vagy az Arcade Fire-rel (Neon Bible) is dolgozó Nick Launay hangmérnök-producerre esett, ugyancsak arra utalt, hogy a Supergrass feszesebb új anyagon töri a fejét. Nem fog meglepődni a kedves olvasó, nincs meghökkentő poénja a történetnek: a Diamond Hoo Ha album tényleg feszesebb anyag lett.
 
A Supergrass új lemezén sem lép ki kedvenc hatásspektrumából, azaz a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek new wave-es befejezéséig terjedő időszakból: képzeletbeli időgépével most a hetvenes évek közepére transzportálta magát. Miközben egyfelől kijelenthetjük, hogy a Supergrasst ért legfontosabb hatások már régóta az együttes önértékű kontextusának részét képezik, másfelől azért nyugodtan megjegyezhetjük: a zenekar talán legkomolyabb krízise, Mickey Quinn basszusgitáros csigolyatöréssel járó 2007 szeptemberi súlyos balesete miatt mintegy fél év késéssel megjelent Diamond Hoo Ha fölött többé-kevésbé David Bowie – és az ő különféle hetvenes évekbeli inkarnációinak – szelleme lebeg. Ugyan az albumot nyitó címadó kislemezdal, a Diamond Hoo Ha Man még a Led Zeppelint és a rockos Who-t (meg a szám legelejének hangszerelési megoldásával a nagy elődöktől szintén bőven merítő White Stripesot) idézi meg, addig a második szám, a hasonlóan riffelős és harapós Bad Blood már a glam rockot, ilyen formán pedig Ziggy-t és Bowie-t juttatja eszünkbe. Hasonló hatású a zongorával és huhogós háttérvokálokkal színesített Rebel In You is, csak az éppen egyszerre idéz meg több Bowie-szerepet – a glam mellé pakolva a sovány fehér herceg Motown-soul inspirálta fehér funkját és robotikus art-rockját, sőt kicsit kacsintva már a Let’s Dance korszak pop-rockjára is. Az elégikus When I Needed You szerepelhetett volna akár a Road To Rouen albumon is, ám a rákövetkező 345 újabb bizonyíték arra, hogy a Supergrassba – szerencsére – ismét belebújt a kisördög. A stílszerűen és némileg önironikusan a lemez középpontjába illesztett The Return Of… (azaz, ha tovább mondjuk a szöveget: The Return Of Inspiration) után pakolt Rough Knuckles hallatán pedig ismét csak nem tudunk nem gondolni David Bowie-ra – és a Supergrass kettővel ezelőtti Life On Other Planets című lemezére, merthogy talán az a 2002-es lemez a Diamond Hoo Ha legközelebbi rokona az életműben.  
 
A lemez utolsó harmadát nyitó Ghost Of A Friend kifejezett képzavarokra csábít: a beatesen induló dal egy bazi nagy Bob Dylan-utalásként funkcionáló refrénbe torkollik, aztán újra a huhogós, csajos vokálok jönnek, majd egy gitárszólós kiállás, amelyről leginkább Bowie glam korszakának gitárosa, Mick Ronson juthat eszünkbe (na jó, mellette akár a Queen-gitárhős Brian May is). A zenekar 2007-es pekingi kalandjait felelevenítő gügye Whiskey & Green Tea kínai sárkányokról, riksás lányokról, nagy mosolyokról, William Burroughsról és egy nagy agyeldobásról regél, miközben a groteszk, zappás nyitány után Iggy Pop és David Bowie kettősét reprodukálja egy füst alatt (mondjuk, China Girl jeligével), egy masszív szaxofonszólóval körítve. Az Outside nagyjából-egészében a When I Needed You párja (egy újabb szám, ami akár a Life On Other Planetsről is „lemaradhatott” volna), nagy vokálokkal, kolomppal, klasszul uniszónózó gitárokkal és basszussal, meg egy vicces, de korhű, kvázi prog-rockos – a hetvenes évekbeli Electric Light Orchestrára is emlékeztető – szintiszólóval. Aztán még a legvégére is marad kakaó: a lemez egyik legjobb – ha nem a legjobb – pillanata, a nagyívűre hangszerelt romantikus Supergrass-számok hagyományait folytató, vonósokkal, zongorával és nagy gitárszólóval megemelt, megkapó Butterfly.  
 
A Supergrass, melynek fő dalszerző vezére még mindig csupán 32 éves (miközben a zenekar messze legidősebb tagja sincs még negyven), ezzel az albummal is folytatja lassan másfél évtizedes lemezsorozata igen magas színvonalát, ráadásul – az egyébként szeretnivaló Road To Rouennel szemben – a Diamond Hoo Ha a kommerciális siker és az újbóli „kontextusba kerülés” lehetőségét is magában hordozza. 
-RRR-
2008.03.24
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.