Kedvenc helyek

„Mozdulunk egyre tovább és tovább” – The Charlatans

A két évtizede stabilan működő brit Charlatans tagjai a karrieráttekintő Forever. The Singles. slágerválogatás és klipgyűjtemény-DVD után látványosan nyitottak új fejezetet: You Cross My Path című új albumukat – mely a 2001-es Wonderland óta a legjobb anyaguk – a Radiohead-féle In Rainbows „fizess érte amennyit akarsz!” akciójánál is olcsóbban, teljesen ingyen tették letölthetővé. Ennek apropóján beszélgettünk a negyvenévesen is kölyökképű frontemberrel, Tim Burgess-szel, aki a Chemical Brothers Push The Button albumára felénekelt The Boxer című dal klipjének budapesti forgatásán ugyan nem volt jelen 2005-ben, de 2006-ban már eljött DJ-zni a Trafó pincéjébe a Death Disco klubestre Alan McGee-vel, majd 2007-ben a Puskás Stadionban mintegy ötvenezer ember előtt játszott a Charlatansszal – a Rolling Stones előzenekaraként.
- A magyar közönség 2007 júliusában a Rolling Stones előzenekaraként láthatta először a Charlatanst. Hogy kerültetek a turnéjukra? 
 
 
- Nem tudom, ők kerestek meg minket. Már az előző évben is felkértek minket néhány koncertre Londonban és Glasgow-ban. Emlékszem, a Twickenham Stadionban épp jöttünk le a színpadról, amikor megjegyezték, hogy „ti vagytok a legjobb előzenekarunk”. Ja persze, gondoltam, biztos ezt mondjátok mindenkinek. De végül visszahívtak minket további koncertekre is, ami nagyon jól esett. 
 
- Gondoltad volna kölyökkorodban, hogy egyszer a Rolling Stonesszal fogsz turnézni? 
 
- Nem hinném. De jó emlékeim vannak a Rolling Stonesról. Emlékszem, a nagymamám házában voltam, amikor először hallottam a Miss You-t. Az a szám ’78-ban jött ki, szóval akkor még kiskölyök voltam, de fantasztikusnak találtam már akkor is. Később sokszor összetalálkoztam Ronnie Wooddal mindenféle őrült bulikon, szóval neki már régebben be lettem mutatva. De közös színpadon, turnén lenni velük, az teljesen más dolog tényleg. 
 
- Gyerekkorodban ábrándoztál arról, hogy rocksztár leszel? 
 
- Nem tudom, de az biztos, hogy már egészen kicsi korom óta érdekelt a zene. Négy-öt éves koromban már nagyon bírtam például a Slade-et, ahogy a szüleim mesélték. 11 évesen a Vibrators nagy rajongója voltam – képzelj el 11 éves kiskölyökként, amint punkzenét hallgatok! 13 évesen már nagyon benne voltam anarchista punkzenekarok világában. Aztán 18 éves koromra mániákus New Order-rajongó lettem. És abban az időben kattant be nálam, hogy csinálhatnék valamit akár én is. Ők manchesteriek voltak – mivel én 15-20 mérföldre éltem Manchestertől, helyi dolognak tűnt nekem –, és elképesztően népszerűek, óriási sztárok lettek. Hogy egy helybéli zenekar elérhet ilyesmit, nagyon bátorítóan hatott. 
 
- Amikor a Charlatansszal elindultál a nyolcvanas évtized legvégén, és az 1990-es The Only One I Know kislemezslágerrel be is futottatok, titeket is hamar a Madchester színtérhez soroltak, olyan manchesteri baggy zenekarokkal együtt, mint a Stone Roses vagy Happy Mondays. Az évek során aztán a Charlatans maradt lényegében az egyetlen túlélője annak a színtérnek. Amikor rátok gondolok, a túlélők szó jut először az eszembe. Túléltetek mindent, a Madchester színtér bukását, a britpop korszakot, a billentyűsötök halálát, az új billentyűsötök rákját, a könyvelőtök sikkasztását, a te Amerikába költözésedet és szólólemezedet… Bármi is történt, a Charlatans két-három évente mindig előállt egy-egy új albummal. 
 
- Azt hiszem, a túlélők kifejezés nemes, de közben elég – mi is a szó rá? (hosszan gondolkodik) – unalmas. Igen, sok mindent túléltünk, de közben azt hiszem, egy csomó hihetetlen dolgot is alkottunk. Tíz album 19 év alatt… 
 
- Menjünk végig rajtuk úgy, hogy mindegyiket jellemezd egy-két mondattal! Az első album, a Some Friendly 1990-ban jelent meg, és rögtön a listák élére kerültetek vele. Milyen emlékeid vannak arról a lemezről? 
 
- Az emlékezetem… (hosszú szünet) az emlékezetem tele van… A fejemben csak a borítót látom, és körülbelül úgy is éreztem magam akkor a fejemen belül (nevet).  
 
- Szétcsúszott, homályos… 
 
- Igen, szédült, pszichedelikus időszak volt. (nevet
 
- A második albumotok, az 1992-es Between 10th And 11th egy menő hangmérnök-producerrel, Flooddal készült, aki korábban olyan lemezeken dolgozott, mint a U2-féle The Joshua Tree és Achtung Baby, a Depeche Mode-tól a Violator vagy a Nine Inch Nailstől a Pretty Hate Machine. Az az albumotok nem aratott sikert, de még mai füllel is nagyon markáns a hangzása. 
 
- Igen, még mindig hihetetlenül jól hangzik. És sok szempontból közel áll hangzásában a mostani lemezünkhöz. Olyan mechanikus, modern hangzása van. 
 
- A harmadik album, az 1994 elején kijött Up To Our Hips sok szempontból megelőlegezte az Oasis első nagylemezét, a Definitely Maybe-t. Mintául szolgáltatok az Oasisnek, Liam Gallagherre bevallottan nagy hatással voltál, és a Can’t Get Out Of Bed című slágeretek a fél évvel később kijött Oasis-albumon is elfért volna. 
 
- Kétségtelenül. És ha megnézed a Can’t Get Out Of Bed klipjét, az is nagyon közel áll az első Oasis-videókhoz. Ők is ugyanott vették fel a lemezüket, ahol előtte mi is azt az albumot, nyilván megvolt ez a hangzás a fejükben, és ránk is felnéztek. Engem is sok előadó inspirál, szerintem a zene erről szól: hogy befogadod, feloldod a hatásokat. Szóval engem egyáltalán nem zavar, hogy merítettek tőlünk, és az sem, hogy sokkal híresebbek lettek nálunk. Amúgy jól megvagyunk velük. Andyt (a Ride egykori gitáros-énekesét, Andy Bellt, aki 2000 óta az Oasis basszistája – a szerk.) még akkorról ismerem, mikor a Ride-ban volt, vele beszélek a legtöbbet. Noel és Liam más tészta: ha találkozunk, megkérdezzük egymás, ki hogy van, de nem hiszem, hogy ők nagyon szeretnek másokkal lógni, inkább maguknak valók. Én imádok más zenekarokkal együtt lógni, de ők nem ilyenek. Talán csak félnek, hogy esetleg átlátsz a külső burkolaton. 
 
- 1995-ben jött ki a címnélküli Charlatans-album, amin már nagyon érződött a klasszikus rockzene hatása, a soul, a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji Rolling Stones… 
 
- Igen, ezek akkor kerültek az előtérbe nálunk. Ha arra az időszakra gondolok, az első ami beugrik, hogy milyen klassz videót csináltunk a Just When You're Thinkin’ Things Overhez – az egy óriási Jagger-trip volt. 
 
- Tiszta Performance!
 
- Igen, az egy elképesztő film (az 1968-ban forgatott, 1970-ben bemutatott Performance című perverz gengszterfantázia, melyben Mick Jagger egy kiégett rocksztárt játszik, valóságos kultuszfilmmé vált az évek során – a szerk.)… Szóval abban az időben úgy éreztük, az Up To Our Hips közel van ahhoz, amit akartunk, de még tökéletesíthetnék a következő albummal. Emlékszem, Mark (Mark Collins, a Charlatans 1991-ben csatlakozott gitárosa) és én elutaztunk vakációzni, gumicsónakban ringatóztunk az óceánon, és arról ábrándoztunk, mit csináljunk legközelebb. Valami olyasmit akartunk, mint a Stones, a Who, a Beatles, valami klasszikusabbat. Led Zeppelin, Dr. John, egy kis Pink Floyd…. Ezek a hatások már korábban is megvoltak nálunk, de akkor ezt a vonalat akartuk előtérbe hozni, hangsúlyosabbá tenni. És azt hiszem, azon az albumon egész jól sikerült is. 
 
- Az 1997-ben megjelent Tellin’ Stories ugyanezt a klasszikus vonalat vitte tovább, a Rolling Stones- és Dylan-hatásokat, de jóval modernebb, groove-osabb csomagolásban, például a Chemical Brotherstől kapott loopokkal. 
 
- A harmadik album idején találkoztunk Tommal és Eddel a Chemical Brothersből, akik megkértek, hogy énekeljek az első lemezükön (az 1995-ben megjelent Exit Planet Dust albumon – a szerk.) a Life Is Sweet című dalban, és miután ez megtörtént, elég jól összebarátkoztunk, sok közös dolgunk volt egy két-három éves perióduson keresztül. Csináltak nekünk remixeket, például a címnélküli lemezről a Nine Acre Court című számból, meg a Toothache-ből is, és a következő logikus lépésként arra gondoltuk, hogy felkérjük Tomot, legyen társproducer néhány dalban, és ez a Tellin’ Stories albumon meg is valósult. Besegített a felvételek elején, és igazából nem is gondoltuk, hogy utána még visszajön, mert időközben annyira népszerű lett (a Life Is Sweet utáni következő vokális Chemical Brothers-kislemezdal, a Noel Gallagherrel felvett Setting Sun 1996 őszén feljutott a brit slágerlista csúcsára – a szerk.), de visszajött, és segített befejezni az albumunkat. 
 
- A felvételek közben történt egy tragikus esemény: 1996 júliusában egy autóbalesetben meghalt a billentyűsötök, Rob Collins, aki az orgonajátékával meghatározó figurája volt a Charlatans-hangzásnak
 
- Tragikus volt, több volt, mint tragikus... Rob az első albumon ahelyett hogy csak simán játszott volna a Hammond orgonáján, lényegében minden dalban kétszer játszotta fel a Hammond-témákat, minden dalban két sávot – szóval az első album, az lényegében az ő lemeze volt. De utána elvesztette egy kicsit a lelkesedését, mintha azt sugallta volna: „én már megcsináltam a lemezem, mi mást csinálhatnék?” Kicsit meg is bolondult, még börtönben is volt, miközben a harmadik albumon dolgoztunk (négy hónapot ült, mert bűnrészesnek találták egy fegyveres rablásban, amit egy ivócimborája követett el – a szerk.). Amikor kijött a börtönből, még inkább más ember volt, visszahúzódó, ráadásul addigra drogfüggő is lett, teljesen megváltozott és a zenekar sem érdekelte már annyira. Nehéz volt kijönni vele a halála előtti időszakban, de amikor meghalt, az letaglózó volt – korábban egyikünk sem szembesült ilyesmivel. Nekem legalább tíz év kellett, hogy igazán fel tudjam dolgozni a halálát. Tíz év kemény piálás. (nevet
 
- Az új billentyűsötökkel, Tony Rogersszel felvett 1999-es Us And Us Only albumot, amint a címe is utal rá, külső producer nélkül, saját magatok producereiként készítettétek. 
 
- Igen, és elég sok időnkbe tellett, már maga a megírása is. Mikor Tony csatlakozott a zenekarhoz, nagy nyomás volt rajta, meg akarta mutatni, hogy jó zenész, és mi is meg akartuk mutatni, hogy Rob halála után is tudunk jó dalokat írni. Elmentünk egy másik irányba, kicsit elszállósabb hangzások felé. Én úgy látom, hogy ez egy afféle space-rock, space-folk album, vagy valami hasonló. A Forever például egy nagyon szép nyolcperces darab. Az Impossible meg tiszta „Dylan elektromosra vált” (utalás Bob Dylan 1965-66-os periódusára, amikor az akusztikus gitáros folkot rockzenei kíséretre cserélte – a szerk.). 
 
- Bob Dylan még mindig nagy hatással van rád? 
 
- Az emberek hatásai jönnek, mennek. Dylan mindig bennem volt, de például már jó ideje nem hallgattam tőle lemezt. Ugyanez Gram Parsonsszal vagy Curtis Mayfielddel is. Néha előjönnek, néha bennem maradnak. 
 
- Ha már Curtis Mayfieldet említed: a 2001-es Wonderland albumon klasszikus soul és funk zene hatása. Mintha a Charlatans amerikai soul-funk verziója lenne, vékony magas hangon énekelt dalokkal.  
 
- Akkoriban nagyon inspirált egy Kurt Wagner nevű fickó… 
 
- A Lambchop frontembere. 
 
- Igen, a Lambchoppal csinált egy Nixon című albumot (az alt.country színtérről indult nashville-i zenekar áttörést hozó 2000-es lemezén erős volt a hetvenes évekbeli soul hatása, s ennek köszönhető például az is, hogy Kurt Wagner felbukkant a Morcheeba Charango albumán és annak turnéján is – a szerk.), és az nagyon nagy hatással volt rám. Utána Kurt és én sokat lógtunk együtt, éjszakákon át dumáltunk arról, mennyire szeretjük Curtis Mayfieldet és az amerikai dél soul zenéjét. Innen jött a Wonderland hangzása. Ehhez hozzájött még, hogy ehhez az albumhoz a zenekar is átköltözött Los Angelesbe, és próbálta beszívni az atmoszférát. Cirkáltunk az autópályán és soul adókat hallgattunk a rádióban, olyan zenéket, mint a Sly & The Family Stone vagy Isaac Hayes. 
 
- Fenyegette a zenekar létét, hogy addigra te már Amerikába költöztél, míg a többiek Angliában maradtak? 
 
- Igen. De a veszélyt igazából az jelentette, hogy szólóban is ki akartam próbálni magam. Én előtte mindig csak zenekarban dolgoztam. Addig akartam nyújtani a zenekart, ameddig nyújtózkodni tudunk. Lehet, hogy türelmesek voltak velem, de én is türelmes voltam néha velük. Az embert a saját inspirációi vezérlik, a saját boldogságát keresi. Meg kellett próbálkoznom azzal a szólólemezzel. 
 
- Az I Believe című 2003-as szólóalbumod, amelyen leginkább talán a már említett Gram Parsons hatása érződik, elég jól sikerült, szimpatikus munka.
 
- Azt hiszem, abban az időben nagyon jól mutatta azt, ami én vagyok. Bizonyos szempontból a Wonderland folytatásának is tekinthető. Nagyon kis költségvetésből készítettem, egy kicsi cégnél jelent meg, hat hét alatt terveztem felvenni, bár végül egy kicsit azért tovább tartott. Sokan szerették, én is szeretem, de azt hiszem, nem csinálok ilyesmit többé. 
 
- A 2004-es Up At The Lake albummal visszatértél a Charlatanshoz, a Charlatans pedig a régi Charlatans-hangzáshoz. 
 
- Azt a lemezt tudom a legnehezebben meghatározni. Tele van elég jó dalokkal, de nincs igazi iránya. Sokan elégedettek vele, de én úgy látom, mint egy jó ötletet, igazi fókusz nélkül.  
 
- A 2006-os album, a Simpatico újdonságát a dub-reggae hatás beemelése jelenti. 
 
- Az első ötletem, hogy valami dubos dolgot kellene csinálni, igazából még a szólólemezen idején jött… 
 
- Igen, a B-oldalas számok között volt egy Bob Marley-feldolgozás, illetve egy saját dalod is, ami reggae volt. 
 
- Igen, Wait ’Til The Sun Shines Irie volt a címe. Ami meg a Who The Cap Fit feldolgozását illeti, ahhoz kellett egy kis bátorság, mert az annyira remek dal. Nagyon bírtam a Clash-nek is ezt az oldalát, és akkoriban sok Toots & The Maytals-lemezt, meg egyéb reggae dolgokat hallgattam. Szerettem ilyen zenét reggel (elneveti magát), reggae-t hallgattam reggelente és sok füvet szívtam. Ennyit a Simpatico album reggae befolyásáról. A City Of The Dead és For Your Entertainment című számok jelentették a fő hozzájárulásomat azon a lemezen, meg a szövegeket is mind én írtam persze. 
 
- És ezzel el is jutottunk az új albumhoz. A You Cross My Path tempós, energikus lemez, a Charlatans eddigi legkoncentráltabb albuma: tíz dal 37 percben. 
 
- Nagyon szerettem volna egy gyors lemezt a Simpatico lassúsága után. Ez volt az alapötlet. Belemerültem David Bowie és Brian Eno albumaiba, és arra is rádöbbentem, hogy a Joy Division mennyit nyúlt Brian Enótól zeneileg. Újra elkezdtem sok Joy Divisiont hallgatni, és annak kapcsán újra rádöbbentem, mennyi nagyszerű lemez jelent meg a Factory Recordsnál (a néhai Tony Wilson által alapított manchesteri független kiadóhoz tartozott többek között a Joy Division, a New Order, az A Certain Ratio vagy a Happy Mondays is – a szerk.), és felidéztem azt a korszakot. Az az 1981 és 1986 közti időszak nagyon fontos volt az életemben, megszállottan hallgattam a Clash kései dolgait, a Cure korabeli kislemezeit – The Love Cats, The Walk, The Caterpillar – és persze mindent, ami a Factorynál jött ki. 
 
- Az új albumon nagyon erős a New Order hatása. Még a basszusgitár is pont úgy szól…  
 
- Néhány számban én játszom a basszusgitáron!  
 
- …például a Bad Days és The Misbegotten című dalokban
 
- Nem, a The Misbegottenben nem, ott speciel Mark játszik, és azt hiszem, az a legjobb basszustéma az albumon. Martin a basszusgitárosunk (Martin Blunt, aki Jon Brookes dobossal együtt alkotja a Charlatans kezdetektől fogva változatlan, masszív ritmusszekcióját – a szerk.), de abban a számban Mark játszotta fel a basszust. (nevet
 
- Már az elején említetted, hogy a New Order volt a kedvenc zenekarod, ami arra inspirált, hogy zenei karrierbe kezdj, és most a legújabb Charlatans-lemezzel a New Order előtt tisztelegsz. A kör bezárult. 
 
- Igen, és ennek külön jelentősége is van számomra, mert Tony Wilson nemrég halt meg (2007 augusztusában), és nemcsak hogy a New Order volt a kedvenc zenekarom, de azt hiszem, Tony Wilson volt a legnagyobb példaképem. És most, hogy Alan McGee (a néhai Creation lemezcég vezetője, az Oasis felfedezője és kilencvenes évekbeli menedzsere – a szerk.) a Charlatans menedzsere, úgy érzem, hasonló a felállás ahhoz, ahogy a New Order és Tony Wilson együtt dolgozott. 
 
- Alan McGee tanácsára döntöttetek úgy, hogy az új albumotokat az interneten publikáljátok ingyenes letöltésként. A Charlatans az első nagynevű előadó, amely teljesen ingyen ad egy új stúdióalbumot. A Radiohead a vevőkre bízta a vételárat, Trent Reznor is felemás módon csinálta, de ti teljesen ingyen adjátok a lemezanyagotokat. 
 
- A letöltéses megoldás azért jött, mert meg voltunk győződve arról, hogy az emberek kíváncsiak, és szeretnének minél több zenét befogadni, annyit, amennyit csak lehetséges, de nem feltétlenül akarnak a CD-ért fizetni. Az emberek évek óta töltenek le zenét ingyen illegálisan, és mi ezt legálissá akartuk tenni. Igazából nem érdekel minket, hogyan jutnak hozzá a zenénkhez, amíg az az iPodjukra kerül. Amikor ezt az új albumot felvettük, éppen nem volt lemezszerződésünk, azt tehettünk, amit akartunk. Úgy döntöttünk, ingyenes letöltésként adjuk közre az anyagot. A publishing jogokat mi birtokoljuk, tehát azzal majd fogunk tudni pénzt keresni. Az elsők akartunk lenni, akik valami radikálisat csinálnak, ha már ebben a digitális korban járunk, és valamennyire még mindig punknak tartjuk magunkat ebben a digitális korban. 
 
- Meg fogtok tudni így is élni, csak a koncertezésből és a publishing bevételekből? 
 
- Ezt majd meglátjuk. Ez teljesen új dolog, és minden kialakul majd a maga módján. Reméljük, hogy a koncertbevételekből meg fogunk élni. De a You Cross My Path májusban meg fog jelenni fizikai formában is, a Cooking Vinyl kiadónál, szóval aki CD-n is akarja birtokolni, az majd megveheti, lesz belőle bónuszlemezes deluxe verzió, sőt – és ez személy szerint engem nagyon boldoggá tesz – bakeliten is megjelenik az album. De amikor felvettük a lemezt, nem voltak terveink a fizikai kiadással. Úgy indultunk neki, hogy ingyenes letöltésre szánjuk. 
 
- Sokan azt hiszik, hogy a Radiohead példáját követitek, pedig Thom Yorke-ékkal egy napon – sőt igazából náluk néhány órával korábban – jelentettétek be, hogy a következő albumotokat az interneten teszitek letölthetővé.  
 
- Azért ezt elég sok idő volt megtervezni. 2006. szeptember-október táján találtuk ki. Az, hogy ugyanaznap jelentettük be, mint amikor a Radiohead bejelentette a saját akcióját, az igazat megvallva még segített is nekünk, mert a Radiohead egy olyan hatalmas zenekar, hogy az ő hírük segítette a mi üzenetünket még szélesebb körben, világszerte eljuttatni az emberekhez. 
 
- A baggy és a britpop után az utóbbi néhány évben is kialakult egy divatos új brit színtér. A most futó indie zenekarok közül kik a kedvenceid? 
 
- A Klaxonst és a Horrorst szeretem legjobban. Kelet-Londonban is van most éppen egy kicsi underground színtér, amit nagyon bírok, olyan együttesekkel, mint a Hatcham Social, az Electricity In Our Homes vagy az Ipso Facto. A stílusuk ilyen new wave, poszt-punk, poszt… poszt… posztmodern (elneveti magát). 
 
- Ha végigtekintesz a Charlatans két évtizedes történetén, milyennek látod a zenekar pályáját? 
 
- Számomra a csúcspontokat az első album, a britpop korszak és a Chemical Brothers-es időszak, illetve a mostani lemez jelenti. Azt hiszem, folyamatosan ugrálunk egyik pontról a másikra, pontosabban ahogy az idők változnak – mert ugye változnak –, úgy mozdulunk egyre tovább és tovább. 
Déri Zsolt
2008.04.09
|


Játék
Mikor Gellert Grindelwald, a nagyhatalmú sötét varázsló megszökik a fogságból, Albus Dumbledore, a Roxfort professzora Göthe Salmander segítségét kéri a szökevény felkutatásában.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.