Fifty-fifty - Konkoly Gyula

N.A: A szentendrei MűvészetMalom egy háromszintes nagy hodály, ahol nem szokás egyéni kiállításokat rendezni. A te negyedszázados termésed sem egy kicsiny mennyiség, így aztán ezzel nincs semmi gond, nagy durranásnak nézünk elébe. Engem a kiállítás címe zavar, „Az én negyedszázadom”, ez nekem túl szép, patetikus, hogy ne mondjam giccses. Miért pont 25 év, és miért csak a tiéd?

Kapcsolódó cikkek

- K.GY: A cím a művön kívül van, nem tartozik a műhöz, csak képviseli azt, figyelemfelkeltő megnevezés: Az Ember tragédiája, Akiért a harang szól, Elfújta a szél vagy a Sárga Tengeralattjáró, ezeknél az én címem némileg pontosabb. A negyedszázad időhatározó csak kis százalékban pontatlan, életművem két, egymástól élesen megkülönböző negyedszázadból áll. Ennek a túlzó szimmetriának ténye a véletlen hozadéka. Adott a kor művészete, a századelőn kezdődő modernség progressziója, mely a század hetvenes éveire kimerítve lehetőségeit, az egész glóbuszra kiterjesztve szuverenitását, megszűnt, és a hiány vákuumában kialakult a poszt-modern állapot. Az én földi ittlétem művész-karrierjét pedig a modernség célba érésének időszaka pillanatnyilag megfelezi. Ez a fifty-fifty tehát véletlenül van, de igaz. E tény hozadéka a két félidő közötti éles különbség: életeművem első felét az egyetemes művészeti progresszió jelenidejéhez jutás vágya, tehát egy rajtam kívül levő határozta meg, míg a másodikat a modernség megszűntét követő űr betöltésére hivatott személyes, vagyis egyéni, egyszemélyes propozíció kialakítása jellemzi. Ez a folyamat soha, semmilyen vonatkozásban nem volt az elmúlt negyedszázad művészeti trendjeivel, és mivel szentendrei kiállításomon ezekből mutatok be egy jellemző szelekciót, némi költői túlzással ugyan, de jogosan használom a kiállítás címében az „én negyedszázadom” birtokviszonyt. 
 
- N.A: O.K, a cím kipipálva, s az életmű tengelye megnevezve, térjünk hát a tárgyra! Munkásságod, állításod szerint, egylényegű a huszadik század második felének művészeti fejleményeivel, nos hogy kiállításod anyagát megértsük, nézzük meg az ezt megelőző első negyedszázadot. Úgy fogalmaztál, ezt a huszonöt évet az egyetemes művészeti progresszió élére jutás szándéka vezérelte, elmeséled, ez hogy történt? 
 
- K.GY: Komplex ügy. Születésem helyétől meghatározottan, a nyugati civilizáció perifériájáról a keleti-szovjet gyarmatbirodalom nyugati perifériájának Rákosi-féle diktatúrájában adatott felnőnöm, ennek művészeti iskoláiban iskolázódnom. Nagyobb hendikeppel startolni nem igen lehet. Tehát, már a gyermekkortól kezdve egy skizoid élethez szokni, élni a valóságban, mely abszurd és élni egy olyan valóságot, mely információk fikciójában létezik. Ez történt. Tizenöt-tizenhat évesen Renoirral, Cézanne-al, Gauguinnel voltam elfoglalva, főiskolás koromban, a diktatúra célkeresztjében lévő idoljaimhoz csatlakoztam (Csernus, Lakner). Csináltam néhány, egy jó ideje múzeumokban és a magyar művészettörténetben jelenlévő képet, majd a főiskolai jutalom hatod-heted év helyett huszonhárom évesen Párizsba költöztem. Ott, az orrom előtt zajlott le az amerikai művészet gazdasági és szellemi erejének frenetikus világhódítása, avagy, helyileg, a francia hegemónia összeomlása. Nyolc hónapos nyugat-európai próbaút után, 1965 nyarán felnőtt emberként tértem haza. A 60-as évek második felének magyar képzőművészete most a művészettörténet aranyoldalain szerepel. Nem kell elfelejteni, hogy ez akkor egy szűk két tucatnyi ember magánügye volt, a közönség számára láthatatlanul. Ismert tény, az Iparterv-kiállítások létrehozásába torkoló folyamattal a magyar képzőművészet felzárkózott az egyetemes képzőművészet élvonalába és ez a tény az Iparterv kiállításokkal a diktatúra bukását húsz évvel megelőzve, felszabadította a magyar képzőművészetet. Mi, jobbára két baráti társaságot alkotva, az emberi és a művészi viselkedés becsületesnek tűnő hétköznapjait éltük tizenegynéhányan, mígnem, elfogyott türelmünk és az illegális nagy-kiállítások szükségére jutottunk.  
Én pop-art-szerű képektől kemény pop-objekteken át az évtized végére leginkább az arte-poverához rokonítható environmentális- konceptartig ívelő pályát írtam le, mondom így, utólag. Művészettörténeti tény, 1968-69-70-ben készült munkáimhoz mérhető dolgokat Magyarországon éveken keresztül senki sem produkált .Az elmúlt két évtizedben nyugaton és Lengyelországban megjelent e periódust taglaló tudományos munkák mindegyikében, szerepelnek munkáim, és hogy valami érzelmeset is meséljek, tavaly kaptam meg az oxfordi egyetemtől huszadik századi művészettörténet könyvüket, melynek bevezetőjében a kelet-európai művészet kapcsán két nevet említ a szerző, Malevicsét és az enyémet. Ez is tény, egy szívemet melengető, aránytévesztés ténye. Visszatérve magyarországi ügyeim végéhez, 1970 februárjában Bak Imre barátommal egy legendás kiállítást csináltunk, szerkesztettem és kiadtam a „Dokumentum 70” című pre-szamizdat nagykatalógust és miután ezt befejeztem, disszidáltam. 
Konceptuális munkáim aforisztikus verbális és nyers dologi-vizuális összetevőkből alakultak, például Leninváros központi légópincéje (emblematikus helyszín), a szemközti üres fal közepén hordozható tábla felirattal: „Itt találkozzon öt egyforma ember” ( aforizma a Rendszer lényegéről, öt mint ötágú csillag, öt éves terv ), a tábla egyik oldalán öt csákány, a másikon öt vödör. Vagy, a második Iparterv megnyitója 1969, október 24. „Emlékmű”: emberméretnek megfelelő jégtömböket hipermangánnal vastagon bepaníroztam, majd vattába csomagoltam és széles műtő-gézzel beburkoltam (mint Krisztus a gyolcsban), a kiállítás megnyitója alatt az olvadó jég hatására egyre több és egyre nagyobb felületen ütött át a gézen a „vér”, egyre intenzívebben csöpögött s nőtt alatta a „vértócsa”. Belátható, a képzőművészeti avantgárd igen hatékony politikai tényezőnek bizonyult. Egy ilyen drasztikus viselkedés következményekkel jár, tehát el kellett döntenem, politizálok és bebörtönöznek, vagy született adottságomtól vezetve a művészet békés útját járom külföldön. A második utat választottam, kimentem a művészet jelenébe, ahol ismertek, befogadtak és volt szerencsém a legnagyobb nevekkel együtt egy csomó kiállításon szerepelni.  
 
- N.A: Talán, ha erről részletesebben beszélnél… 
 
- K.GY: Nem tudok, mert egy teljes interjút igényelne. Életrajzi stílusban tehát: 1971-ben a mail-art szekció tagjaként a Párizsi Biennálé nagydíját megnyertük, egy szelektált, reprezentatív anyaggal, ha jól emlékszem a Musée d’Art Modern de la ville de Paris szervezésében, biennálés anyagom körbeutazta a világ nagy múzeumait, a varsói Foksal galéria felkérésére egy igen poetikus kiállítást terveztem, néhány könyv publikálta munkáimat, és gyenge franciasággal és némileg jobb angol nyelvvel felvértezve esténkét úrhatnámkodtam, míg napközben az elbocsátott magyar idegenlégiósokkal illegális építészeti és rekonstrukciós munkák kivitelezésében kerestem kenyerem. Csak ez, a II. Világháborútól zsinórban Vietnámban, majd Diem Bien Phu után Algírban harcoló, a de Gaulle elleni merényletet „eltoló”, akkor negyvenöt év körüli, bővérű társaság önmagában egy könyvnyi emléket hagyott bennem. Szóval, 1972 őszén a Cité des Arts-ban volt még egy magánkiállításom, minek kapcsán megismerkedtem Beke Lászlóval, majd ettől függetlenül megírtam a művészet megszűntéről hírt adó manifesztumomat.  
De, ahelyett, hogy továbbpitykézném történeteimet, elmondom, hogyan ért véget a modern művészet. A képzőművészet egyszer már ez előtt is folytathatatlannak bizonyult. Az ó-kereszténységtől az 1905-ös fauve-ig ívelő, a modern művészettől megkülönböztetve klasszikusnak nevezett óriási korszak fejlődését a minél hatékonyabb, realisztikusabb ábrázolás elérésének szándéka vezette. Ez a tudás a XIX. században összegyűjtve, az akadémikus művészet praxisában értéktelennek bizonyult, míg az impresszionizmussal, a látvánnyal való teljes azonosulással elérte leábrázoló készsége csúcsát. Cézanne és Van Gogh viszont színvilágával már áthágta a vizuális-tapasztalatit. A századfordulóra  
az ábrázoló művészet szétesett kifejezéstárából nem maradt több, mint az ábrázolás szándéka. A fejlődés lehetősége megszűnt, nem volt más teendő, meg kellett szabadulni az ábrázolás imitatív természetétől. 
A kubizmussal, mint nem imitatív de ábrázoló, absztrakt teret alkalmazó műtárgyfajtával indult a modern művészet. A radikalizmus egyik terjedési iránya az ábrázolást elvető, de az esztétikai minőséget megtartó absztrakció mely önlebontásában eljutott az egyszínű, homogén paralelogramma felületig, mely minden homogén, egyszínű, derékszögre vágott, lapos, ipari termékkel azonos. Szín nélküli felület nem lévén, belátható, az absztrakt progresszió itt véget ért. A másik út, mely valami ábrázolást megtartva a vizuális esztétikai helyett a fogalmi-verbálissal operált, a tárgyi-vizuálist elvetve tisztán, mint verbális képzőművészetként önmagán kívüli állapotba került. A nincs tovább tautológikus állapota körülbelül ez a kijelentés: a művészet művészet. Belátható, ha ezt nem mondjuk ki, nem írjuk le akkor ugyanott vagyunk ahol az absztrakció színtelen felülete, a semmiben. A progresszió tehát, mint korábban a modernség előtt a klasszikus művészet falba ütközött, s pont úgy az önismétlés akadémizmusát eredményezte, eredményezi napjainkban is. 1972 karácsonyán a következő manifesztumot tettem közzé: „A művészet 1972 december 31-én megszűnik, aki e dátum után művek létrehozásán fáradozik, annak tudnia kell, hogy azok már nem érvényesek.” Ezt most sem fogalmaznám másként. 
 
- N.A: 1972 nem huszonöt éve volt, huszonöt éve 1983-at írtunk, mit csinált az érvénytelen művekre kárhoztatott művész e-közben? 
 
- K.GY: Az illető komolyan vette, amit mondott. Abbahagyta a kortárs művészetet, és iskolázott képességeit kamatoztatva Franciaország egyik legkeresettebb illusztrátoraként könyvborítók és filmplakátok révén megvalósította titkos vágyát, jómódú francia állampolgár lett.  
 
- N.A: És a francia nyárspolgár miért kezdett festeni? 

- K.GY: A művészet másléte közepette én, ennek visszájára kerültem, lévén leábrázolásokkal kerestem kenyerem. A festészetet újra kezdenem sosem adódott életemben, hisz megélhetésem, szerencsés állapotaiban életemnek (és e-szerint szerencsés életűnek mondhatom magam), a festészet gyakorlatából adódott. Ennyit áldozva a redundanciának térjünk a tárgyra! A poszt-modern kor tiszteletreméltó továbblépési propozíciói rendre bedöglöttek. Ezeket szemléltem, szerettem, drukkoltam nekik, most is így vagyok ezzel - tulajdonképpen a művész és a művészetért rajongó néző személyemben egyformán aktív. Az történ, hogy összegyűlt a vágy, a bátorság és nekifogtam. Minden képességemből adódó lehetőt, külön-külön, egyenként megcsináltam és keresni kezdtem az összefüggéseket. Miközben a tágat szűkítettem, a meglévő összetartozóknak műtárgy minőséget írtam elő, hogy a praxis próbájának megfeleljenek. Így alakult, hogy több irány fenntartása mellett és többféle mű elkészülte közepett telt az idő, tisztult a horizont. Ennyit mondhatok, szentendrei kiállításom arra hivatott, hogy elmondja a többit. 
 
- N.A: Talán, ha még hazatértedről, itthoni dolgaidról mondanál valamit? 
 
- K.GY: A Szovjet birodalom összeomlásával kiderült, hogy én nem disszidens, hanem emigráns vagyok, tehát, mint Szentjóby Tamás barátom is tette, repatriáltam. A megnevezés ily egyszerű formáját azért választom, amúgy nem először beszélgetésünk folyamán, mert a téma bonyolultsága miatt nem fér bele az interjú műfajába. Szóval, nagy kiállítások s pompa közepett, immár itthon, gyakorló szabadgondolkodó demokrata lévén, segíteni akartam, még tanszékvezető egyetemi tanár is lettem, mígnem megértettem, hogy változás csak Oroszországban történt, a magyar társadalom, a gazdaság, a politikum és a vazallusi szerepből kimozdulni nem tudó magyar intelligencia is csak túlél. Én pedig a közélettől nem zavarva, hermitaként ermitázsomban boldogan dolgozom a befejezésen. Mi tagadás, ezt elég sikeresen tudtam megfogalmazni. Summa summárum, ha nem is ahol és amikor akarok, de kiállíthatok, munkáim hatékonyak és a nemzetközi művészet tendenciái egyre az én utam igazát bizonyítják.. 
Németh Antal
2008.04.17
|


Játék
The Trill of It All néven látott napvilágot Sam Smith legújabb nagylemeze.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.