Kedvenc helyek

Alphabeat: This Is Alphabeat

est.hu:
9/10
|
olvasói
9/10 (11)
(Copenhagen / EMI)

Az est.hu stábja júniusi amszterdami látogatása során nemcsak a veterán Bruce Springsteen stadionkoncertjére jutott el, de egy nappal korábban annak is tanúja volt, hogy a dán Alphabeat popzenekar huszonéves tagjai hogyan buliztak a színpadot elözönlő rajongókkal a nagyhírű Melkweg klub kistermében (a nagyteremben velük egy időben egy náluk is fiatalabb társaság, a Riot! sikeralbumot turnéztató Paramore lázított). A bájos fiú-lány frontduóval felálló, saját hazájában már platinalemezes sztárnak számító Alphabeat szextett 2008 tavaszán a Fascination című slágerrel hónapokra bevette magát a brit slágerlistára, júniusban pedig előállt 2007-es bemutatkozó albumának feljavított nemzetközi verziójával. A Junior Senior-féle D-d-don't Don't Stop The Beat után újabb briliáns kommersz poplemez indult Dániából világhódító útjára.
A három Anders – a dalszerző-gitáros Anders Bønløkke, a basszista Anders Reinholdt, az énekes Anders SG Nielsen – és a dobos Troels Hansen a gimnáziumban indította indie rock zenekarát 2001 táján egy dán kisvárosban, Silkeborgban, majd 2003-ben a billentyűs Rasmus Nagel és a cukorfalat Stine Bramsen énekesnő csatlakozásával popzenére váltottak, 2006-ban az eredeti Sodastar nevet Alphabeatre cserélték, és 2007-ben már be is futottak hazájukban első lemezükkel. Hamvas és slágeres popzenéjükkel hamar egy nemzetközi nagykiadós szerződést is leakasztottak, beszereztek egy londoni házat is, és a világpiacra már egy feljavított lemezzel jelentkeztek be: a Dániában megjelent címnélküli tízszámos Alphabeat-album anyagából lecseréltek három dalt, de az átrendezett sorrendű megmaradt régi darabok közül is felturbóztak néhányat, majd a végeredménynek a This Is Alphabeat címet adták.  
 
A This Is Alphabeat perfekt poplemez, mely fő hatásait egy olyan korszakból meríti, amikor a tagok épp hogy csak meg- vagy még meg sem születtek: a nyitó Fantasctic Sixről a B-52’s, a Touch Me Touching You szintis new wave-jéről a Human League juthat eszünkbe, a soulos beütésű virgonc popslágerekről meg olyan nyolcvanas évekbeli zenekarok, mint a Prefab Sprout vagy a Dexys Midnight Runners (sőt van egy konkrét feldolgozás is: a Sex Pistolsból kilépett Johnny Rotten 1978-ban indított együttesének, a Public Image Ltd.-nek a programadó első dala, a Public Image), de a Alphabeat-tagok nagy hőseik közt említik a Chic nevű fekete funk-diszkó zenekar vezérét, Nile Rodgerst is, aki a nyolcvanas években producerként olyan előadókat segített pályafutásuk legnagyobb kereskedelmi sikereihez, mint – a már említett B-52’s mellett – David Bowie vagy Madonna (ők is többször előkerülnek az album 36 perce alatt).  
 
Az Alphabeat hangzása azonban nem retro, inkább afféle kortalan popfantázia (ha nem is olyan masszív profizmussal kivitelezve, mint a Scissor Sistersnél, ami a frontember Anders SG számára például nyilvánvaló inspirációt jelent) könnyű színes műanyag csomagolásban (ha nem is abban az értelemben, mint például a Sugababes esetében, melynek Push The Button című slágerét Stine is repertoárjába vette), s mindehhez hiteles fiatalos hangulatot garantál a nem túlintellektualizált szövegvilág is: „einz-zwei-drei, Weltpolizei!” (Fantastic Six), „annyira úú, annyira áá, annyira kúúl vagy” (10,000 Nights), „hozzá ne merj nyúlni a pasimhoz, ő nem a te pasid, ő az enyém” (Boyfriend), „mindig húzz gumit” (a fetisiszta fantáziaként és biztonságos szexet propagáló himnuszként egyaránt felfogható Rubber Boots – illetve a már említett fütyülős PIL-feldolgozás – után aztán meglepetésként a Nothing But My Baby című tapsolós, akusztikus blues, rejtett bónuszként pedig egy nyúlfarknyi zongoradarab zárja a lemezt). 
Déri Zsolt
2008.06.30
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.