Kedvenc helyek

The Verve: Forth

est.hu:
9/10
|
olvasói
9/10 (36)
(Parlophone / EMI)

A Verve a kilencvenes évek zenekara volt: 1990-ben adta első koncertjét és három album után 1999-ben szüntette be működését (lásd a This Is Music - The Singles 92-98 slágerválogatást és klip-DVD-t!). A karizmatikus frontember, Richard Ashcroft szólólemezekkel folytatta (Alone With Everybody – 2000, Human Conditions – 2002, Keys To The World – 2006), énekelt a Chemical Brothers The Test című slágerében, de ott volt a Coldplay 2005-ös turnéján és annak Live 8 fellépésén is vendégként. 2007-ben pedig újra összehívta a Verve eredeti felállását, mely némi turnézás után most egy visszatérő nagylemezzel is előállt: a Forth a címben ígért előrelépés helyett visszamegy a zenekar örvénylő, pszichedelikus kezdeti korszakához – és így is nagyon felemelő!
Az énekes Richard Ashcroft, a gitáros Nick McCabe, a basszista Simon Jones és a dobos Peter Salisbury által 1989-ben, az észak-angliai Wigan városában alakított Verve csak első albuma, a pszichedelikus hangörvények jellemezte 1993-as A Storm In Heaven után nem bomlott fel, második és harmadik nagylemeze után ugyanis rendre felőrlődött az egók csatájában (elsősorban McCabe és Ashcroft egójának csatájában). Pedig remek lemezekről volt szó: az 1995-ös A Northern Soul letisztultabb, klasszicizáltabb dalai népszerűvé tették a kvartettet Nagy-Britanniában, a már kvintettként – az első újjáalakuláskor McCabe helyére felvett, majd az ő visszatérése után is megtartott Simon Tong gitárossal kiegészülve – rögzített 1997-es Urban Hymns slágerei (Bitter Sweet Symphony, The Drugs Don’t Work, Lucky Man) pedig az egész világon szupersztár státuszba katapultálták a Verve-öt. A világsiker és a sokmilliós lemezeladások sem tudták egyben tartani együttest, mely a már McCabe nélkül befejezett 1998-as turné után nem sokkal, 1999 tavaszán hivatalosan is beszüntette be működését. 
 
Richard Ashcroft minden szempontból nagyon magasról kezdte szólókarrierjét (Alone With Everybody – 2000), ám az új évezredben gyorsan veszetett pozíciójából (Human Conditions – 2002, Keys To The World – 2006), pedig dalai színvonalára nem lehetett panasz, egyszerűen a korszellem ment el mellette. Peter Salisbury hűségesen végigdobolta az énekes szólólemezeit, Nick McCabe lényegében eltűnt (csak apró közreműködései voltak, a Faultline-féle Your Love Means Everything albumon és a folklegenda John Martyn egy dalában, illetve egy remixe a Music együttes Freedom Fighters maxiján), az utolsó felállás két Simonja pedig 2002-ben a kérészéletű, izgalommentesen elszálló Shining zenekarral adott életjelet (Simon Tong később besegített a Blur Think Tank című lemezének 2003-as turnéján, ahonnan Damon Albarn énekest a Gorillaz Demon Days albumára és koncertjeire is követte, The Good, The Band & The Queen projektjük pedig 2007-ben még a Szigetre is eljutott). „Előbb fogjátok a négy Beatle-t egy színpadon látni, mint minket” – mondta Ashcroft 2006-ban egy eseteges Verve-újraegyesülés kérdése kapcsán, tán csak hogy hamarosan idézni lehessen, hiszen 2007 őszén, kilenc év szünet után teltházas koncertekkel tért vissza a zenekar, az eredeti négytagú felállásban! 
 
A Verve új lemezeivel soha nem ott folytatta, ahol az előzővel abbahagyta, és ez a szokás nem változott a játékos címével az előrelépés mellett a sorszámra (fourth) is utaló negyedik album, a Forth esetében sem. A beharangozó Love Is Noise kislemezsláger harsány loop köré épített szokatlan megszólalása is csak kivétel, kakukktojás az albumon: a harmincas éveik második felében járó zenészek az Urban Hymns nagyívű himnikusságának vagy a frontember popos szólódolgainak továbbépítése helyett visszaléptek a kezdeti időszak dzsemmelős, elszállós, örvénylő hangzásához – úgy, hogy az időközben felszedett technikai tudást is az anyag szolgálatába állították. Itt bizony nem Ashcroft vonósokkal megtámogatott popszimfóniáié, hanem McCabe zseniális, egymásba érő körökre épülő gitározásáé és a tökéletes ritmusszekció segített csukott szemű utazásé a főszerep. Bátran hosszú, öt-hat-hét-nyolc perces, többnyire középtempós, mégis lüktető, vagány dalok váltják egymást, melyek az unalomba fulladás vagy a szétfolyás helyett minden egyes meghallgatással csak egyre mélyebbre húzzák magukba a hallgatót – vagy esetenként egyre feljebb emelik, a lemezhez tökéletesen passzoló borítófotó felhői közé. 
 
Bámulatos nyitány (Sit And Wonder), Ashcrofttól az A Song For The Lovers óta nem hallott slágeresség (Love Is Noise), szépség (Judas), a kései Talk Talk-hangtér találkozása David Gilmour gitárjátékával (Numbness) és persze stílusosan epikus zárás (Appalachian Springs). Ha a big music igazi fáklyavivői ez után a lemez után is bemondják az unalmast, lesz mit elővenni a következő tizenegy évben! 
 
 
(Az album Magyarországon is kapható papírtokos limitált kiadásában a tízszámos CD mellett egy bónusz-DVD is található, s azon bő háromnegyed órányi anyag: egy 19 perces, hét nyelven – angolul, hollandul, németül, franciául, olaszul, spanyolul és portugálul – feliratozható dokumentumfilm a 2007. november-decemberi nagy-britanniai turnéról próbatermi és koncertfelvételekkel, zenekari és rajongói interjúkkal, továbbá öt dal koncertfelvétele az amerikai Coachella fesztiválról, 2008 áprilisából. A dupla bakelit verzión és a japán CD-kiadáson két bónuszdal is szerepel Ma Ma Soul és Muhammad Ali címmel.) 
Dömötör Endre
2008.08.25
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.