Kedvenc helyek

„Még slágeresebb vagy még elszálltabb” – MGMT

A 2008-as Szigeten az est.hu zenei rovatának stábja Serj Tankian, Adam Green, Luke Pritchard (The Kooks) és Michael Stipe (R.E.M.) mellett készített egy interjút a gitáros-énekes Andrew VanWyngardennel is, akinek a billentyűs-vokalista Ben Goldwasserrel közös projektje, az MGMT kétségkívül a fesztivál legaktuálisabb fellépője volt. A páros Oracular Spectacular című bemutatkozása az elmúlt hónapok legjobb albuma, Az Év Lemeze cím nagy esélyese, és ezt a tízszámos anyagot hiánytalanul megkaptuk élőben is – bár az élményből a közmondásos hangosítás mellett az is levett, hogy a modern pszichedelikus popzene e tíz kis mesterművét (köztük a Time To Pretend, Electric Feel és Kids című slágereket) a tűző napon, szerda délután 5 óra tájban két punkzenekar, az Anti-Flag és a Flogging Molly közé ékelve kellett előadnia az öttagú felállásban turnézó New York-i együttesnek. Az MGMT 25 éves frontemberével a fellépés előtt beszélgettünk.
- Milyen zenei háttérből érkeztetek? Voltak például zenészek a családban? 
 
- Apám több együttesben is játszott a hetvenes években, de persze semmi híresben, csak ilyen kisváros zenekarokban gitározott. A mamám is sok zenét hallgatott, de ő nem játszott hangszeren. Ami Bent illeti, az ő nagybátyja meg a nagymamája is zongorázott, és ő is, már egész kiskora óta, de a szülei nem igazán zenéltek. 
 
- Milyen zenéken nőttetek fel? 
 
- Én gimnazistaként sok Neil Youngot hallgattam, de nagyon bejött a Pavement, vagy a Spiritualized is, aztán a főiskolán, mikor találkoztunk, mindketten sok Sonic Youth-t hallgattunk például, meg King Crimsont és mindenféle elektronikus zenét. 
 
- Te és Ben a Connecticut állambeli Middletownban, a Wesleyan University hallgatóiként találkoztatok. Mit tanultatok ott? 
 
- Idővel mindketten zenére specializálódtunk. Másfél éven át mindenféle kurzust kipróbáltunk, végül a zenénél kötöttünk ki. Ebben volt zeneelmélet kurzus és gyakorlati, előadói képzés egyaránt. Nyugat-afrikai dobolás, gamelán (indonéziai népzene, illetve zenekari forma – a szerk.), japán zenék, kísérleti zenék, mindenféle. 
 
- A közös zenélgetés folyamán mikor ébredtetek rá, hogy együttes vagytok? 
 
- Igazából csak akkor, miután leszerződtünk a Columbia Recordshoz. Előtte inkább csak poénként fogtuk fel, nem volt igazi ambíciónk a zenekarosdi. Miután leszerződtünk, rájöttünk, hogy ideje komolyabban venni a dalszerzést, összehozni egy rendes albumot, és felkészülni az igazi élő koncertezésre, merthogy előtte mi ketten csak karaokéztunk a fellépéseinken.  
 
- Már az Oracular Spectacular előtt is volt egy albumnyi anyagotok, Climbing To New Lows címmel, ami az interneten is megtalálható. Az hivatalos kiadvány volt? Vagy csak egy demó? 
 
- Az csak a főiskolai évek alatt készített demók gyűjteménye volt. Aztán jött egy EP, amit egy nagyon kis cégnél, a Cantora Recordsnál adtunk ki 2005-ben – azon kívül nem volt hivatalos kiadványunk. 
 
- A Climbing To New Lows és a Time To Pretend EP még sokkal inkább szintetizátor alapú anyag volt
 
- Igen, ez volt a legkönnyebb módja annak, hogy popdalokat gyártsunk gyorsan, komputerprogramokat használva. Számítógéppel meg szintetizátorokkal dolgoztunk, ami nemcsak vicces volt, de a fellépésekhez is praktikus: megcsináltunk egy dalt délután és este már játszhattuk is, csak ráénekeltünk a délutáni felvételre. 
 
- Szóval az akkori fellépéseitek fél-playback show-k voltak? 
 
- Igen. Néha volt velünk egy nagy lemezjátszó vagy egy rádió, effektpedálokon átvezetve, meg szintik, és én gitároztam is, de sosem volt velünk teljes zenekar. Pontosabban a főiskolán egyetlen egy alkalommal volt egy olyan, hogy egy kilenctagú alkalmi formációval léptünk fel, de ezzel az öttagú rockzenekari felállással, amivel most turnézunk, csak alig több mint egy éve játszunk. 
 
- Tehát amikor az Of Montreal előzenekaraként turnéztatok, akkor még csak ketten voltatok a színpadon?  
 
- Az első alkalommal, 2005-ben igen, akkor csak karaokéztunk. 2007-ben viszont már teljes zenekarral játszottunk. 
 
- A korai felvételeiteken, talán az olcsó szintetizátoros csomagolás miatt, még a Suicide duó hatása érezhető a legjobban… 
 
- Igen, a Suicide az mindig nagy kedvencünk volt. 
 
- … a 2005-ös EP-teken hallható Indie Rokkers című számban viszont például már ott volt az amerikai new wave másik pólusa, a mainstream pop-rock vonal, a Cars is. 
 
- Igen, abban kétségtelenül ott a Cars-hangulat. Sőt egy kis Jesus And Mary Chain is a vége felé. 
 
- Az Oracular Spectacular albumot már profi körülmények között, a Mercury Rev és a Flaming Lips producerével, Dave Fridmnann-nel vettétek fel. Őt hogyan választottátok? 
 
- A lemezcégnél előálltak egy listával a producerekről, beszéltünk négy-öt lehetőségről. Amikor Dave Fridmann neve felmerült, rögtön tudtuk, hogy ő a megfelelő párosítás mellénk. Maximálisan be is vált: ő igazán megértette, mit szeretnénk. 
 
- Mennyiben változtatta meg a dalok hangzását? 
 
- Amikor leszerződtünk, a demózással kezdtük a munkát, kábé három hónapot pepecseltünk rajta. Kettesben kidolgoztunk minden hangszerelést, a dalok egyes részeit, és tudtuk, milyen hangzást akarunk, viszont nem vagyunk túl jók a stúdiózásban, így ahhoz mindenképpen szükségünk volt Dave-re. Csak 21 napunk volt vele a felvételekre, gyorsan dolgoztunk: egyik nap felvettük egy dalt, másnap kevertük. Magáról a demóról is felhasználtunk sok sávot, amit ő aztán átalakított, effektezett. 
 
- A Flaming Lips régóta nagy hatással volt rátok?  
 
- Mindketten sokat hallgattuk a Flaming Lipset, már egy jó ideje. Nem tudom, hogy zenileg mekkora hatással voltak ránk. Inkább a zenéhez való hozzáállásuk fogott meg minket, az őrült élő performanszaik. 
 
- Ha azt halljátok, hogy az MGMT a „kölyök Flaming Lips” vagy a Flaming Lips popverziója, sértésnek veszitek vagy dicséretnek? 
 
- Mi sosem sértődünk meg, ha popzenének nevezik, amit csinálunk, mivelhogy pont azt akarunk csinálni! Viszont nem gondolom, hogy annyi Flaming Lips van a zenénkben. 
 
- Vegyük csak a legismertebb dalotokat: a Time To Pretend tiszta Flaming Lips! 
 
- Igen, az a dal, ami a legtöbbet változott, mialatt Dave Fridmann-nel dolgoztunk. Azt a számot az EP óta nem demóztuk fel újra, így nem tudtuk, hogyan fog hangzani. A dobhangzás és az ének keverésében kétségtelenül ott a Friedmann-feeling, ami a Flaming Lipsnél is. 
 
- A dalszövegeket te írod. A Time To Pretend például egy látomás arról, hogy sztárok lesztek, luxusban éltek, drogoztok és modellcsajokat dugtok – és hogy ez milyen kemény, megerőltető munka! Ez a szöveg hogyan született? 
 
- Ez a dal egy kicsit régebbi, mint a többi, ez még főiskolás korunkban íródott. A szöveg egy vicc, fantáziálás a rocksztáréletmódról, nagyon gunyoros formában. 
 
- Az albumon a többi dalszöveged jóval komolyabb hangvételű. 
 
- Igen, sokkal komolyabb. A dalokat már teljesen feldemóztuk, és a szövegek a legutolsóként készültek el hozzájuk: csak ültem a szobában és agyaltam rajtuk. De valamennyire persze már megvoltak az ötletek a fejemben, miről szóljanak. 
 
- Több dalban visszatérő motívum a fiatalság, az ifjúság ereje, mindent túlélése. Hogyan lett ez központi téma az albumon? 
 
- Azt hiszem, ebben szerepet játszott, hogy épp azután írtuk a dalokat, hogy diplomáztunk: máris nosztalgiát éreztünk az iránt a szabadság iránt, amit az iskolában megélhettünk, kicsit szorongtunk a való világtól, attól, hogy mi a fenét fogunk csinálni. Mindig nagy rajongója voltam David Byrne dalszövegeinek (az MGMT a pályája kezdetén, amikor még The Management név alatt működött, néha fel is dolgozott egy-egy Talking Heads-dalt – a szerk.), és nála is meghatározó téma a nosztalgia az ifjúság iránt. Ez valószínűleg ő hatása is nálam. 
 
- Ben és te hogyan írjátok a dalokat? Együtt dzsemmeltek, „dobáljátok labdát” egymásnak, vagy mindenki maga sarkában alkot és hozza az ötleteit? 
 
- Ennél az albumnál úgy történt, hogy volt egy szobánk sok hangszerrel, egyikünk előállt egy akkordmenettel, játszottuk körbe-körbe, rádúdoltunk halandzsa melódiákat. Ha megvolt egy jó szekció, akkor lineárisan dolgoztunk tovább, szekcióról szekcióra haladtunk, próbáltunk érdekes melódiákat, refréneket csinálni, aztán utolsónak a dalszövegek jöttek. 
 
- És honnan jött ez a misztikus, pogány, apokaliptikus hippi vízió, ami a lemezborítótokon és videoklipekben is hirdettek? 
 
- Már az iskolában is… na jó, nem voltunk totálisan hippik, de nyakig benne voltunk ebben a pszichedelikus tripben, festékszóróval fújtuk be a faágakat neonszínekkel, fejpántot hordtunk, trapézgatyákat, ilyesmiket. Az album elkészítése előtt is sok fura könyvet olvastam, new age filozófiákról, meg 2012-ről. Tudod, vannak ezek a teóriák, hogy miféle sorsfordító dolgok fognak történni a világban 2012-ben. 
 
- Az X-akták mitológiája szerint például akkor lesz a földönkívüliek nagy inváziója is
 
- Aha, az is… De amúgy ez a pogány misztikus dolog sosem volt komoly nálunk, nem vettünk részt rituálékon vagy ilyesmi (nevet). 
 
- Készen állsz 2012-re, ha tényleg történik valami falrengető? 
 
- Igen. (nevet) Az az alapállásom, hogy nem zavartatom magam, történjék bármi is, nekem cool. Készen állok minden őrültségre. 
 
- A Time To Pretend klipjében pénzt égettek, és az album belső borítóján is van rólatok egy ilyen kép. Meg már a demógyűjteményeteken is volt egy Money To Burn című dalotok… 
 
- Mindig ment ez az állandó viccelődés köztünk, már amikor az első demóinkat csináltuk, hogy majd milyen híresek leszünk, hogy eladjuk magunkat és elkurvulunk. Játszottunk azzal fantáziával, hogy dúsgazdag zenészek vagyunk, és szórjuk a pénzt... A videoklipben meg a lemezborítón látható pénzégetés viszont A szent hegy című Jodorowsky-filmre utalt (a chilei születésű mexikói szürrealista író-rendező, Alejandro Jodorowsky 1973-as kultuszfilmjére – a szerk.), abban van egy olyan jelenet. 
 
- A zenétekben is van egy jó adag hippihangulat, az a kaliforniai fajta. 
 
- Igen, Neil Young, a nyugati parti hangzás. Meg a Nazz… (Todd Rundgren 1967 és ’69 között működő pszichedelikus rockzenekara – a szerk.
 
- …meg a Fleetwood Mac
 
- Igen, az is a referenciapontok között van. 
 
- Melyik a kedvenc rocktörténeti korszakod? 
 
- A hetvenes évek eleje, 1970-72 táján, amikor még sok a pszichedelikus zene, de már bejön a puhább dalszerző-előadói vonal, sőt a puhább country is, azt is nagyon szeretem. 
 
- Melyek most a kedvenc albumaid, miket hallgatsz mostanában? 
 
- Sokat hallgatom a Love Story albumot, ami egy válogatás a Love-nak, Arthur Lee együttesének a dalaiból (a Love a hatvanas évek második felének egyik legfontosabb amerikai pszichedelikus zenekara volt, melynek örökségét Arthur Lee gitáros-énekes egészen 2006-ban bekövetkezett haláláig ápolta – a szerk.). A másik nagy kedvencem a Zombiestól az Odessey & Oracle (ennek az 1968-as „barokk pop” nagylemeznek az anyagával a legendás brit együttes túlélő tagjai a negyvenedik évfordulón is koncerteztek – a szerk.). Aztán ott van a Dead Moon is, egy portlandi zenekar (a pályáját még a hatvanas évek közepén különféle garázs rock formációkban kezdő Fred Cole gitáros-énekes 2006-ig működő együttese – a szerk.). Meg a Spritualized, azt állandóan hallgatom. 
 
- Milyen együttesekkel éreztek rokonságot? Kikhez érzed a legközelebb magatokat? 
 
- Zeneileg nem vagyok biztos, annyi különböző zenekarral érzem a kapcsolódási pontokat, annyi különböző stílust keverünk egybe. De mindig éreztünk valami rokonságot a Suicide-dal, az ő punkos szituacionista attitűdjükkel, amivel a zenéhez hozzáálltak. Azt hiszem ez még bennünk is megvan, még ha az emberek másképp tekintenek is ránk. 
 
- Mit gondolsz arról, hogy mostanában néhány New York-i, pontosabban brooklyni együttes kapcsán – mint az MGMT, a Vampire Weekend vagy a Yeasayer – új zenei színtérről beszélnek? Ez tényleg egy létező színtér, vagy inkább csak egy újságírói vízió? 
 
- Inkább csak amolyan újságírói dolog. A Vampire Weekenddel például az utóbbi időben sokszor összefutottunk különféle fesztiválokon, sokat lógtunk együtt, és jól össze is barátkoztunk velük. De ez már csak az után történt, mikor az emberek elkezdtek arról beszélni, hogy ugyanahhoz a színtérhez tartozunk, ami nagyon vicces. Nem sok időt töltöttünk New Yorkban, mióta turnézunk, nem volt igazán színtér, amihez tartoztunk volna. Azt viszont tényleg érzem, hogy feltűnt New Yorkban egy sereg új zenekar, akik nem félnek popzenét csinálni, nem szégyellik, hogy popzenén és MTV-n nőttek fel, nem akarnak túl cool lenni vagy indie-nek látszani. Egyikünk sem érzi úgy, hogy indie zenekarok lennénk, sem a Vampire Weekend, sem mi. 
 
- Amióta 2007-2008 fordulóján kiléptetek a nagyvilág elé, sokan bennetek látják a Következő Nagy Dolog potenciálját: megvan bennetek a crossover siker lehetősége, hogy az indie és art-rock felől a mainstream pop közönséget is meghódítjátok. Ha ez megtörténik, készen álltok rá, hogy olyan kaliberű rocksztárok legyetek, mint akiket kigúnyoltatok a Time To Pretendben?  
 
- Nem tudom, készen állunk-e majd rá. Mikor elkezdtünk turnézni, rájátszottuk a rocksztár pózokra, vadul partiztunk, de azóta lenyugodott kissé a dolog. Én inkább nem is figyelek oda, mit mondanak rólunk, nem olvasom a sajtót. Ezen a téren elég hanyag vagyok, jó értelemben véve, próbálok jó perspektívát tartani. 
 
- Vannak már terveitek a következő albumot illetően? 
 
- Nincsenek még kész dalaink, csak sok ötletünk. Még gondolkodunk rajta, például azon, hogy milyen irányba visszük el a hangzásunkat. Most élőben néhány dal poposabb, néhány pszichedelikusabb lett, és mindkét irányba mehetünk tovább, még slágeresebb vagy még elszálltabb hangzások felé. 
 
 
 
fotók: Katona Eszter 
 
interjú: Déri Zsolt 
 
 
2008.08.31
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.