Kedvenc helyek

„Mielőtt visszamegyek a Strokeshoz” – Albert Hammond Jr.

Az új évezred talán legnagyobb hatású gitárzenekara, a három album (Is This It – 2001, Room On Fire – 2003, First Impressions Of Earth – 2006) után pihenőt tartó Strokes tagjai közül mostanában a göndör hajú gitáros, Albert Hammond Jr. a legaktívabb: dalszerző-énekessé előlépve két év alatt két szólólemezt is kiadott (Yours To Keep – 2006, ¿Cómo Te Llama? – 2008). Az 1979-es születésű aranyifjú amolyan igazi szerencsefia: már a papája is popsztár volt (Albert Hammond), a mamája egykori szépségkirálynő és modell (Claudia Fernandez), a barátnője napjaink egyik legmenőbb fiatal topmodellje (Agyness Deyn), ráadásul a Coldplay Viva La Vida turnéjának európai szakaszán is ő kapta az előzenekari posztot – így a 2002-es bécsi Strokes-koncert után most már eljutott egészen Budapestig is.
- Nem teszem fel a szokásos kérdést a zenei hétteredről, hiszen köztudomású, hogy már az édesapád, Albert Hammond is híres dalszerző-énekes: épp idén nyáron választották be a Songwriters Hall Of Fame-be! 
 
- Képzelheted, milyen boldog volt! Amikor elismerik a kortársaid, a szakmád legjobbjai az életed munkáját, amire az egész életedet feletetted, az a legklasszabb dolog. Csodálatos volt az a beiktatási ceremónia, én is ott voltam apámmal.  
 
- Apád Gibraltárból való, és a pályáját még a hatvanas években a spanyol rockzenei színtéren kezdte, míg édesanyád argentin és perui származású. Te érzel bármiféle latin hatást a saját zenédben? 
 
- Fogalmam sincs. Valamennyire biztos ott van az is. De tudod, én már L.A.-ben nőttem fel, szóval… 
 
- A Strokes alapításakor már New Yorkban éltél. Hol érzed magad inkább otthon, Los Angelesben vagy New Yorkban? 
 
- New Yorkban, természetesen. Ha L.A.-ben érezném jobban magam, ott élnék. Imádom New Yorkot, a legjobb város a világon. 
 
- A szólódolgaiban azért érezni némi kaliforniai hatást is. A saját szerzeményeid napfényesebbek, mint a Strokes dalai. 
 
- Igen. De azért New York is napfényes város. 
 
- A Strokes volt az új évezredben a garázs-rockos gitárzenei revival legelső befutó zenekara. Ti voltatok az új mozgalom poszterfiúi, akiket aztán számtalan együttes követett. Nehéz volt megbirkózni ezzel, a körülöttetek tomboló hype-pal, illetve az olyan kritikákkal, hogy csak kiváltságos gazdag kölykök vagytok, akik a két-három évtizeddel korábbi zenekarokat másolva eljátsszák a rocksztárságot? 
 
- Azzal nehéz megbirkózni, ha például megtudod, hogy halálos beteg vagy, vagy azzal, ha valami nagyon rossz történik az életedben. Nehéznek nem volt nehéz, de mindenképpen bosszantó, ha mindazt, amin dolgoztunk, két mondattal elintézik. Az ember persze nem választhatja meg, hogyan lesz sikeres, de mindeközben tudtuk, hogy már „betettük a lábunkat az ajtón”. Márpedig ha már betetted a lábad az ajtón, akkor utána már azt csinálhatsz, amit akarsz, onnan már elkezdhetsz fejlődni. Szóval ez már magában nagyszerű dolog volt. Ez a felhajtás eljuttatott minket oda, ahol lenni akartunk. Azóta, úgy érzem, sokat tanultuk, az évek során. 
 
- Te vagy az egyik gitáros az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású gitárzenekarában, mely nagyrészt a hetvenes évekbeli New York-i art-punk színtér, a CBGB klub, a Television és társaik hagyományait szedte elő, vette alapul. Ez főleg a te hatásod volt, vagy a zenekarban mindenki ezeket a zenéket szerette? 
 
- Én nem igazán hallgattam Televisiont vagy art-punkot. Emiatt is gondolom, hogy az ilyen címkézés vicces. A Strokes zenéjében érezhető legnagyobb hatás a Velvet Underground, ami még a hatvanas években működött, szóval jóval a punk korszak előtt. Azon kívül nagy hatással volt még ránk Bob Marley, a Beach Boys, Buddy Holly, a klasszikus zene… 
 
- A gitárszólóitok néha kísértetiesen emlékeztetnek a Television gitárjaira. 
 
- Pedig sosem hallgattuk őket. 
 
- Még utána sem, hogy folyton azt olvastátok magatokról, hogy hasonlít a gitárjátékotok? 
 
- De persze, meghallgattam egyszer-kétszer, de nem is tetszett igazán. Szerintem az Arctic Monkeys például sokkal jobban hasonlít a Televisionre, mint mi! 
 
- Nemcsak zeneileg, de az imidzset, a divatot tekintve is meghatározóak voltatok az új színtéren, a zakóitokkal, nyakkendőitekkel, a fekete-fehér esztétikátokkal. Úgy hírlik, te voltál a leginkább „divattudatos” a zenekarban. Sőt azt olvastam, mostanában már öltönyöket is tervezel. 
 
- Hát igen, az emberek mindig azt kérdezgették, honnan szerzem az öltönyeimet, pedig csak úgy össze-vissza választom ki őket, szóval arra gondoltam, hogy klassz lenne, ha megtervezhetném a saját márkámat. Kerestem a lehetőséget, hogy hol tervezhetek öltönyöket. Néhány barátomon keresztül, akiknek van egy ruhaboltja, elindítunk egy saját márkát, egy saját kollekciót a boltjukon keresztül. Piacra dobunk egy kis kollekciót, és megnézzük, hogy fogadják. 
 
- Az például, hogy a Strokesban hogyan öltözzetek, átgondolt közös zenekari döntés volt? 
 
- Az alapötlet az volt, hogy úgy öltözködjünk, mintha mindig színpadon lennénk! Olyan ez, mint megélni egy álmot. Amikor egy zenekarban lógsz, felvesztitek, átveszitek egymás dolgait. Nincs olyan, hogy leülsz megtervezni, mit veszel fel, az csak úgy kialakul. Mint bármely más baráti társaságnál, akik fiatalok, kipróbálnak és kitapasztalnak dolgokat, együtt nőnek és változnak. 
 
- Viccesnek találod, hogy utánatok milyen sok fiatal zenekar másolta és másolja a stílusotokat, zene és kinézet szempontjából egyaránt? 
 
- Igen, ez olyan, mint az élet körforgása. Persze, hogy vicces, de teljesen rendben van ez így. Én is ugyanezt csinálnám, ha most lennék 15 éves és felnéznék már befutott zenekarokra. Lényegben pontosan ezt is csináltam annak idején: felnéztem zenekarokra és lemásoltam, amit ők csináltak, amíg meg nem találtam, ki nem alakítottam belőle a saját stílusomat. 
 
- Ha így visszatekintesz, milyennek látod az eddigi három Strokes-lemezt, az Is This It, a Room On Fire és a First Impressions Of Earth albumokat? Hogyan summáznád őket egyenként néhány szóban? 
 
- Az első: ártatlan. A második: az ártatlanság találkozik az egóval. A harmadik: a szétesés
 
- Komoly egóproblémák adódtak a zenekarban a második album elkészítésénél? 
 
- Nem. Azt kérted, hogy foglaljam össze tömören, mit gondolok róluk, milyen érzést keltenek bennem… De nem, nem voltak egóproblémák közöttünk. 
 
- De úgy hírlik, azt a második albumot, a Room On Fire-t sokkal nehezebb volt elkészítenetek, mint az elsőt. Először a Radiohead producerével, Nigel Godrich-csal futottatok neki a felvételeknek, aztán mégis lecseréltétek őt, és visszatértetek a régi produceretekhez
 
- Azt hiszem, csak ki akartunk próbálni többféle dolgot. Az első lemeznél is ez volt, csak mivel akkor senki nem ismert minket, arról nem tudnak, nem beszélnek annyit. De ez normális: ha az ember egy új lemezen dolgozik, valami újat szeretne alkotni, kipróbál új dolgokat, épp ez az izgalmas ebben a folyamatban. 
 
- A harmadik album, a First Impressions Of Earth az eddigi legváltozatosabb munkátok, új irányok felé nyit… 
 
- Hát nem tudom. A harmadik albumnál nem voltam annyira jelen. 
 
- Hogyhogy? Csak feljátszottál néhány gitársávot és annyi? 
 
- Aha. Nem igazán érdekelt. 
 
- Miért? Eltávolodtál a többiektől, és már inkább a szólólemezeden járt az eszed? 
 
- Nem, csak valahol máshol jártam. Nem tudom. Nem sokra emlékszem. 
 
- Miért kezdtél szólókarrierbe? Elnyomva érzeted magad a Strokesban amiatt, hogy ott a frontember, Julian Casablancas írta szinte az összes dalt? Ott nem tudtál érvényesülni a szerzeményeiddel? 
 
- Nem, annak, hogy a dalaim nem kerültek be a zenekarba, az volt az oka, hogy nem erőltettem őket: félénk voltam, nem nyomtam túlságosan az ötleteimet, így valahogy kiszorultak a Strokesból. Ilyen egy zenekari folyamat, ki kell tapasztalnunk egymást, de egyben ez benne az izgalmas is. 
 
- Bár mind a Yours To Keep, mind a ¿Cómo Te Llama? szólólemezként jelent meg Albert Hammond Jr. név alatt, már az első album borítófüzetében is „zenekari képek” vannak rólad és a kísérőzenészeidről, a másodiknak pedig már a borítóján is egy együttes körvonalait látjuk. Ennyire nem tudtál elszakadni a zenekari formától? Vagy kényelmetlennek találod a szólóelőadó státuszt? 
 
- Az első album felvételeinek végére már úgy érzetem, hogy igazi zenekar vagyunk Matt-tel és Josh-sal (Matt Romano dobossal és Josh Lattanzi basszistával – a szerk.), és próbáltam is keresni egy zenekarnevet, de mindenki azt akarta, hogy a lemez az én nevem alatt jöjjön ki, mert úgy érezték, fura lenne együttesként kiadni, szóval végül maradtam a saját nevemnél. A második albumot már ezzel a zenekarral vettem fel, amelyikkel turnézom, szóval klassz, hogy ott az együttes a borítón, és épp azért az a címe a lemeznek, hogy ¿Cómo Te Llama? vagyis Mi a neved?, és azért van a zenekarkép kivágva, mert nem tudtuk, hogy mi a nevünk! Próbáltunk kitalálni valami zenekarnevet, de nem tudtunk dönteni. Remélem, a harmadik lemez már úgy fog majd megjelenni, hogy „Albert Hammond Jr. és a…”, tudod, mint például Tom Petty & The Heartbreakers. 
 
- Eszerint már tervezed a harmadik albumodat? 
 
- Igen. Lesz harmadik lemez. 
 
- És azon is ezt az irányvonalat folytatod majd? A második album már egy élőbb, organikusabb, zenekaribb anyag, míg az első egy dalszerző eklektikus kis számainak gyűjteménye egymás mellett. 
 
- Igen, valahogy amiatt is akartam a második lemezt, mert az első olyan személyes dolog lett, míg a második már mindaz, ami az első nem. Így is képzeltem el. Azt akartam, hogy olyanok legyenek, mint egy A oldal és egy B oldal, hogy mindkét oldalt meg tudja mutatni magamból, mielőtt visszamegyek a Strokeshoz valamit csinálni. És amikor majd a harmadik albumomat készítem, az olyan lesz, mintha ezt a két lemezt csak arra használtam volna, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Mára ugyanis eljutottam egy pontra, ahol a legújabb dalok, amiket mostanában írtam, messze az eddigi legjobb dalaim: mindkét lemez világából vannak bennük összetevők, plusz olyan dolgok is, amik korábban sosem voltak az erősségeim. Bizonyos dolgok a dalszerzésben lassan egyre természetesebbé váltak számomra.
 
- A Strokesból most mindenki külön dolgozik: Julian nemrég Pharrell-lel és Santogolddal készített közös dalt, Fabrizio Moretti dobos a Little Joy zenekarban játszik, Nikolai Fraiture basszista pedig Nickel Eye név alatt indított egy projektet a South együttes tagjaival és olyan vendégekkel, mint Regina Spektor vagy a Yeah Yeah Yeahs-gitáros Nic Zinner. Hallottad már a számaikat? 
 
- Igen, fenn vannak a MySpace-en. 
 
- Személyesen nem is tartjátok egymással kapcsolatot ez alatt a szünet alatt? 
 
- Juliannel tartottam a kapcsolatot egy ideig. Mindig megmutogattam a felvételeimet, demóimat. De ez már akkor is így volt, mikor fiatalabbak voltunk, amikor találkoztunk… Fab lemeze még nem jutott el hozzám, de azt hiszem, már befejezte, csak én mostanában nem voltam a városban. Én mindig nyitott voltam ezen a téren, megosztottam a dolgokat, és azt hiszem, ők is így állnak hozzá. De ezek a dolgaik még újak, és én nem jártam otthon már egy ideje, így nem hallottam őket. 
 
- Mikor volt a zenekar utoljára együtt, mind az öt tag egy szobában? 
 
- Mikor is…? Januárban. 
 
- És miben állapodtatok meg, mikor álltok neki a következő Strokes-albumnak? 
 
- Azt hiszem, jövő februárban, vagy tavasszal. 
 
- Julian mutatott már új dalokat ezen a januári találkozón? 
 
- Nem, csak dumáltunk. 
 
- Három éve, amikor Rufus Wainwright interjút adott a rovatunknak, az mesélte, hogy az egyik partiján ott voltak vendégként a Strokes tagjai, és még smárolt is az egyikükkel, „a göndör hajúval”, de aztán amikor ezt kimondta, rögtön beugrott neki, hogy a Strokesban két göndör tag van, és így inkább nem is mondott többet a dologról. Te voltál az vagy Fab? Vagy csak Rufus fantáziája színezte ki a dolgokat? 
 
- Hát igen, az egy vicces buli volt. Ja. (kis szünet) Azt hiszem, jobb is, ha ennyiben hagyjuk. Inkább a képzeletedre bízom. 
 
 
 
Albert-fotók: Klág Dávid 
 
interjú: Déri Zsolt 
2008.10.04
|


Játék
Cinke igazán jó gyerek: nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki ...
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.