Kedvenc helyek

Leonard Cohen bécsi koncertje

Wiener Konzerthaus, 2008. szeptember 24.

Ha a legnagyobb dalszerző-előadókra gondolunk, Leonard Cohen az elsők között kell, hogy eszünkbe jusson. Az 1934-es születésű kanadai író-költő-énekes 1993-ban koncertezett utoljára, és sokáig úgy nézett ki, hogy nem is fog többé, a kilencvenes évek második felét egy zen buddhista kolostorban töltő művész azonban az ezredfordulón visszatért a hétköznapi világba, hogy a retrospektív kiadványok (The Essential Leonard Cohen, Field Commander Cohen - Tour Of 1979) mellé új stúdiólemezekkel is szolgáljon híveinek (Ten New Songs – 2001, Dear Heather – 2004), 2005-ben közreműködött a tiszteletére készült zenés filmben (Leonard Cohen – I’m Your Man), majd 2008-ban – másfél évtized után – ismét turnéra indult. Ha valakit, hát őt tényleg látni kell élőben!
A klasszikus zenei koncertek mellett gyakran modern zenei eseményeknek is helyet adó bécsi Konzerthaus nagyjából 2000 főt befogadó díszes nagytermében 74. születésnapja után három nappal, 2008. szeptember 24-én fellépő Leonard Cohen bámulatos módon őrizte meg vitalitását: a kétszer egyórás főműsorból és több ráadásblokkból álló koncert során minden alkalommal szaladva, szökellve jelenik meg a színpadon és úgy is távozik onnan, és ez nemcsak ezen az estén vagy így, hanem a turné alighanem összes helyszínén (a néhány nyári fesztiválfellépést is tartalmazó koncertsorozat spanyol állomásán, júliusban a Benicassim Fesztiválon biztosan így volt, bár ott a lemenő nap fényében sütkérező Cohenből a háromórás bécsi műsorral szemben csak egy órát kapott a közönség). 
 
Bécsben a 2008-as turné – bő másfél hónapos szünet után induló – második szakaszának elején járunk (mindössze egy bukaresti koncert volt a bécsi előtt), ám a már hónapok óta összecsiszolódott zenekar magabiztos formában kíséri a veterán dalnokot. A kilenctagú kísérőzenekarból egyedül Bob Metzger gitáros szerepelt Leonard Cohen legutóbbi két turnéján – az I’m Your Man albumhoz tartozó 1988-as, illetve az 1992-es The Future-t követő 1993-as fellépéssorozaton – is, de 1988-ban ott volt Roscoe Beck basszusgitáros-nagybőgős is, igaz akárcsak most, már akkor is zenei rendező feladatkörben, így a dalok élő verzióinak hangszerelésében igen jelentős szerepe van. A többi hangszeres most először játszik Cohen-koncerteken: a Hammond orgonánál ülő Neil Larsen, a különféle akusztikus pengetősöket (gitárokat, körteformájú 12 húros bandurriát és andalúz lantot, azaz laúdot) megszólaltató spanyol Javier Mas, a mexikói származású Rafael Gayol dobos és a csapat Benjáminja, Dino Soldo billentyűs-szaxofonos-szájhamonikás persze ezzel együtt sem számít zöldfülűnek. Ahogy a háromtagú női vokálból a fekete Sharon Robinson sem, aki már az 1979-es turnén feltűnt és azóta is számos Cohen-mű (Everybody Knows, Waiting For The Miracle, a teljes Ten New Songs album stb.) társszerzője, producere. A két másik háttérénekesnő egy huszonéves angol testvérpár, a Webb Sisters név alatt dolgozó Charley és Hattie Webb. Minden zenésznek bőven jut a reflektorfényből az este folyamán, Cohen ugyanis vagy féltucatszor bemutatja a zenekart, és alázatosan, kalapját mellére szorítva figyeli kísérőit szólóik alatt. 
 
Wiener Konzerthaus, 2008. szeptember 24.
Wiener Konzerthaus, 2008. szeptember 24.
A színpadkép minimalista (háttérben a turnéplakát rajzolt görög istennője hárfával, egyedül a fények játéka hoz színesítést a látványvilágba), a hangzás viszont maximalista (ezzel együtt is kissé halk, de egy ilyen klasszikus zenei térben, mint a Konzerthaus, tökéletesen tud érvényesülni). Akárcsak a zenészek, Cohen is elegánsan, öltönyben, kalapban jelenik meg és végig szerény, szimpatikus úriemberként viselkedik a színpadon, ám szeretetteljes kisugárzása ennél jóval melegebb – még úgy is, hogy zen buddhista nyugalom árad belőle: lénye gyakorlatilag mindenkit elvarázsol. Visszatérő zenei rendezőjének is köszönhetően dalainak hangszerelése szinte pontosan követi az 1988-as és ’93-as turnék anyagából összeállított Cohen Live – Leonard Cohen In Concert albumról ismert megszólalást. A kedves baritonból idővel érzelmes basszussá nemesedő énekes tizenegy stúdiólemeze közül háromról nem kerül elő semmi (a Phil Spector-i világa miatt megtagadott 1977-es Death Of A Ladies’ Man esetében ez nem meglepő, az 1971-es Songs Of Love And Hate és a legutóbbi Dear Heather kapcsán viszont már furább a hiány), legtöbb dallal, szám szerint hattal az I’m Your Man képviseltetik, de négy-négy szám hangzik el az 1967-es Songs Of Leonard Cohen című bemutatkozásról és az 1992-es The Future-ről is. 
 
A bevonulás és az álló ovációba torkolló első taps után az 1984-es Dance Me To The End Of Love-val ringatózva kezdődik a koncert, Cohen szinte azonnal féltérdre ereszkedik szintén idős (és végig ülve pengető) spanyol gitárosa előtt, és úgy énekli végig az első versszakot és refrént – finom humorérzéke még többször megcsillan a későbbiekben. Az 1992-es lemez The Future és Ain’t No Cure For Love című számai után a Bird On The Wire klasszikusa következik, a bécsi közönség pedig illedelmesen hallgatja a dalokat, majd rendre hangos tapsviharba tör ki (ha valamit sajnálhatunk az este során, akkor az mindössze az, hogy nem pezsgőbb a publikum).
 
Az Everybody Knows folkosabb verzióban (bandurria és hullámzó pedal steel kísérettel) szólal meg, a 2001-es Ten New Songs albumról való In My Secret Life-ot Cohen „nemrégiben” írt szerzeményként konferálja be, majd a daltörténet egyik legnagyobb remekének számító Who By Fire-höz akusztikus gitárt vesz nyakába, s ekkor mindössze egy nagybőgő, finom orgona és Hattie Webb hárfajátéka adja a zenei kíséretet, no meg persze az elmaradhatatlan női vokálok. A Hey, That’s No Way To Say Goodbye alatt is csak minimálisan, szájharmonikával bővül a hangkép, majd valaki „Boldog születésnapot, Mr. Cohen!” kurjantással emlékezik meg a néhány nappal korábbi évfordulóról, amire az ünnepelt egy szerény és vicces válasszal szolgál az idő múlásáról: „Hát igen, tizennégy éve turnéztam utoljára, akkor még csak hatvanéves voltam: egy kölyök egy őrült álommal a fejében” (persze téved kicsit a memória, tizenöt éve volt az az utolsó turné). A koncert első blokkját a hosszú Anthem zárja az, melyet Cohen „egy csendes pillanat ebben a káoszba merülő világban” konferálással vezet be. 
 
A húsz perc szünet után kezdődő második blokk a Tower Of Song vicces verziójával kezdődik, melyben a vokálos lányok mellett mindössze a szintetizátorról szóló egyszerű alapkíséret hallható, Leonard Cohen nagy tapsot érdemlő egyujjas szólójával. A Suzanne – Cohen legelső lemezének legelső dala – szintén a mester szólószáma, ebben természetesen már akusztikus gitáron kíséri magát: ha énekhangja változott is, bizsergető szöveghangsúlyozásai semmit sem koptak kerek négy évtized alatt. Az 1979-es Recent Songs albumot egyedüliként képviselő The Gypsy’s Wife-hoz már visszatér a zenekar, a Boogie Streetben a társszerző Sharon kap főszerepet, a Hallelujah – mint mindig, ezúttal is – földöntúli („nem azért jöttem Bécsbe, hogy bolondítsalak” – helyettesíti be Cohen az aktuális városnevet a mágikus dal bővített versszakokkal előadott koncertverziójába), a gúnyos Democracy előtt a költő-énekes konferanszként elszavalja a dal egy versszakát, az I’m Your Man alatt viszont hiányzik, hogy a közönség együtt kántálja a folyton visszatérő címadó sort. A koncert második felvonásának záródala a Take This Waltz – ez a Kis bécsi valcer című Federico Garcia Lorca versre épülő szám itt az osztrák fővárosban természetesen kihagyhatatlan a „van Bécsben tíz csinos asszony” (ezúttal: tízezer) és „van egy koncertterem Bécsben” sorok miatt, melyeket természetesen nagyon hálásan fogad a közönség, de a dalban szereplő magyar utalás („in a dream of Hungarian lanterns”, a Weöres Sándor-féle Lorca-fordításban „Magyarország ódon fényére vágyva”) is kap egy jelzésértékű kurjantást. 
 
A ráadás – melyet a közönség egy része már a színpadhoz nyomulva néz végig – a búcsúzkodás jegyében kezdődik a So Long, Marianne-nel, majd a koncert a First We Take Manhattan című slágerrel pörög fel utoljára. Rövid várakoztatás után egy második ráadásblokk is kezdődik a lecsupaszított Sisters Of Mercy-vel (az énekes ebben a számban ismét akusztikus gitárt penget), majd egy szép gesztus formájában a Webb nővérek énekelhetik el Cohen egyik legihletettebb szerelmesdalát, az If It Be Your Willt, amit a szerző himnuszként konferál be, és bevezetőül versben recitálja a dalszöveg egy részletét. A második ráadásblokk stílusosan a Closing Time-mal zárul.
 
De a koncertnek még mindig nincs vége: Cohen és zenekara egy kevésbé favorizált 1974-es gyöngyszem, az I Tried To Leave You előadására tér vissza, melyben a szerelmes évődés sorai könnyedén transzformálódnak a közönségnek szóló üzenetté: „jó éjt kedveseim, remélem elégedettek vagytok (…) itt áll egy férfi, aki még mindig dolgozik a mosolyotokért”. Mit lehet erre mondani? Persze, hogy elégedettek vagyunk, pláne, hogy még ezután sincs vége: az egy sorba rendeződő zenekar gospeles a capella verzióban énekel egy ötvenes években íródott, később többek által előadott sztenderdet – Whither Thou Goest (Amerre mégy) a címe, és archaikusra vett szövege az ószövetségi Ruth könyvéből származik. 
 
Leonard Cohen szívmelengetően mosolyog a hosszú vastaps és meghajlások után, apró ráncokkal határolt szemében is csillog a kedvesség, sokadszorra is megköszöni a közönségnek, hogy életben tartják dalait, majd így búcsúzik: „Nagyon hideg van odakint, vigyázzatok, hogy meg ne fázzatok! Vezessetek óvatosan haza! Isten áldjon meg bennetek!” Isten áldja Önt is, Mr. Cohen! 
 
 
 
szöveg + koncertfotók: 
 
Dömötör Endre
Dömötör Endre
2008.10.07
|


Játék
Csaknem fél évszázadon átívelve tárja elénk a „társadalmi változásokra nyitott, azokat folyamatosan elemző, majd abból saját képi világát megteremtő” Korniss Péter pályáját a Magyar Nemzeti Galéria kiállítása.
Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.