Kedvenc helyek

AC/DC: Black Ice

est.hu:
9/10
|
olvasói:
9/10 (43)
(Sony BMG)

A hard rock történetének egyik legnagyobb zenekara, az ausztrál AC/DC a 2000-es Stiff Upper Lip után csak most jelentkezik új stúdióalbummal. Rendszeres időközönként azért az új évezredben is felbukkantak a piacon AC/DC-kiadványok, újrakiadások, DVD-k (Stiff Upper Lip Live, Family Jewels, Plug Me In, No Bull – The Directors Cut), de a rajongókat mégiscsak egy új anyag hozza lázba – a Black Ice esetében pedig tökéletesen indokolt a lázba jövetel. (A 2000-2001-es turné után bő hét évvel újra koncertezni induló kvintett 2009. március 23-ra kitűzött budapesti fellépésére persze már a lemez megjelenése előtt villámgyorsan elkelt minden jegy.)
A szólógitáros-ördögfióka Angus Young és zenésztársai fénykorukban, a hetvenes években a néhai Bon Scott énekessel az élen valósággal ontották magukból a lemezeket, évente jelentkeztek új anyaggal, de a nyolcvanas évtizedben – már az új frontemberrel, Brian Johnsonnal – is tartották a kétévenkénti egy albumos átlagot. A kilencvenes években aztán ötéves ciklusra álltak át, mostanra pedig még tovább növelték a várakozási időt. Abba már alighanem mindenki rég belenyugodott, hogy az 1980-as Back In Black című csúcslemezt soha sem tudják überelni Johnsonék, de miután a hard rock őskövületei azóta is megbízhatóan szállították minőségi bugi-rock’n’roll albumaikat, ezzel a ténnyel könnyen megbékélt a még manapság is népes és lelkes AC/DC-tábor. A Stiff Upper Lip óta nyolc év telt el, a tagok már mind bőven túl vannak az ötvenen (sőt a frontember már 61 éves!), ezért kérdéses volt, tudják-e tartani a tőlük elvárt tempót új – nemzetközi megjelenéseiket számolva tizenötödik – stúdióalbumukon. A várva várt anyag elkészült, és Angus Youngékban csalódni kellett – de abszolút pozitív értlemben! A Black Ice távolról sem valami öreguras lötyögés, a kvintett tagjai ígéretükhöz híven tényleg odatették magukat, és kezdő rockzenekarokat megszégyenítő frissességgel tolják tökös rock’n’rolljukat. 
 
A zenekar neves producert bérelt fel az új anyag elkésztéséhez: Brendan O’Brient, aki a kilencvenes években a Pearl Jam, a Rage Against The Machine és a Stone Temple Pilots lemezeinél bábáskodott, az új évezredben pedig Bruce Springsteen korongjainak hangzásáért felelt (The Rising, Devils & Dust, Magic), de dolgozott többek között az Incubus A Crow Left Of The Murder... és Light Grenades, a Music Welcome To the North, az Audioslave Revelations és a Velvet Revolver Libertad albumán is. O'Brien ezúttal is kiváló munkát végzett: a Black Ice kristálytisztán és dögösen szól, pont ahogyan egy igazi hard rock lemeznek szólnia kell. Az AC/DC legendás megbízhatóságán (és jó értelemben vett kiszámíthatóságán) nem esett csorba: a számok hozzák a szokott szintet, sőt, egy kicsit többet is annál. A dalszerzésért felelős gitáros testvérpár, Malcolm és Angus Young tökéletesen dolgozik össze, könnyen felismerhető riffjeik harapósabbak, mint a nyolcvanas évek eleje óta bármikor, a szólók hasítanak, a tempó nem csökkent jottányit sem (sőt!), a ritmusszekció szokás szerint feszes és pontos, Brian Johnson pedig finomított a hangján, jellegzetes erőlködős toroküvöltése helyett inkább énekelni próbál (sikerrel), ami pedig a szövegeket illeti, azok ezúttal sem lépnek ki a zenekartól megszokott témakörökből. Slágergyanús szerzeményből nincs hiány az AC/DC-től meglepően hosszú, 15 számos korongon: az első kislemezdalnak választott Rock ’N Roll Train csak bevezetés, a Big Jack, a She Likes Rock ’N Roll, a Money Made, vagy a Spoilin’ For A Fight bármilyen rockválogatáson megállná a helyét, ráadásul az újítások is bejönnek, a slide gitáros Stormy May Day, vagy a Bruce Springsteen-i dallamokat idéző Anything Goes is teljesen rendben van.  
 
Megkaptuk, amit akartunk: a Black Ice nagyszerű visszatérés egy méltán legendás zenekartól.  
Bokor Péter
2008.10.20
|


Copyright © 2017 Minnetonka Lapkiadó Kft.