Kedvenc helyek

I’m From Barcelona: Who Killed Harry Houdini?

est.hu:
8/10
|
olvasói
9/10 (4)
(Dolores / EMI)

Barcelonából jött!” – magyarázta ki magát mindig Basil Fawlty, a Waczak Szálló tulaja, amikor inkompetens felszolgálója, a spanyol Manuel valami ordas hülyeséget csinált. „Barcelonából jöttem!” – ordítják egyként a mintegy harminctagú svéd kollektíva tagjai, de nekik felesleges magyarázkodniuk: Let Me Introduce My Friends című 2006-os bemutatkozó albumukon megismert szándékoltan gyerekes indie pop zenéjük ugyan megkomolyodott a második – immár Magyarországon is terjesztett – lemezükre, de a színvonal nem esett.
Svédország indie szcénája annyira telített, hogy csak valami eszement hülyeséggel lehet kiemelkedni onnan – erre ékes példa az I’m From Barcelona produkciója is. Nem Barcelonából jöttek, hanem Jönköpingből (ahonnan másfél évtizeddel korábban a Cardigans tagjai is), és hiába az egyes szám a zenekar nevében, a koncerteken örökké változó felállás ellenére mindig húsznál többen vannak. Ha valaki nem hinné el nekik, elég megnézni az első sikeres kislemezük a – már többes számot használó – We’re From Barcelona tornatermi videoklipjét. Mintha valami dilinyós osztálytalálkozót látnánk. 
 
Mint minden osztályban, itt is van egy vezéregyéniség: a zenekar alapítója, a dalszerző-frontember, a bajszos Pumukli-hasonmás, Emanuel Lundgren. A 2006-os bemutatkozó Let Me Introduce My Friends albumon Lundgren naiv, ártalmatlan és nagyon szórakoztató skandináv indie pop dalokat írt zenekarának, valahol félúton a gyerekek álomvilágát megéneklő brit The Boy Least Likely To és a már-már szektaszámba menő, ugyancsak huszonvalahány taggal működő amerikai Polyphonic Spree között (lásd: Beginning Stages Of..., Together We're Heavy). A lemez témái a zenéhez hasonlóan pillekönnyűek voltak: voltak dalok a reggeli elalvásról (Oversleeping), a bélyeggyűjtésről (Collection Of Stamps) és úgy általában a szeretetről (Barcelona Loves You), miközben Lundgren mögött a maradék tagság vagy háttérvokálozott, vagy elfoglalta magát a popzene összes fellelhető hangszerével. A Let Me Introduce My Friends bő félórányi habkönnyű élvezet volt, és még ha a közel harminc tag jelenléte annyira nem is érződött rajta, nehéz volt elmenni a produkcióból áradó elszánt jókedv mellett. 
 
Az új album közeledtének bejelentése után az I’m From Barcelona egyre gyanúsabb lett. A Who Killed Harry Houdini? lemezcím kevésbé felhőtlen szórakozást ígért, a honlapjuk színkavalkádja fekete-fehérre cserélődött le, és a 2008 júliusában elsőként nyilvánosságra hozott kislemezdal, a klausztrofóbiás videoklipet kapó Paper Planes sem éppen gyerekkorunk legszebb nyarait idézte fel. Az egész album ismeretében már világos, hogy Emanuel Lundgren vezetésével éles fordulatot vett az eddig boldogságtól repülő osztály: ritkábbak lettek a katartikus, csoportos vokálok, az előző lemez napfényes, fúvósokkal és xilofonnal erősen támogatott hangszerelését pedig felváltotta valami borúsabb, sötétebb és töményebb hangulat, mintha I’m From Barcelona zenei iránytűje a Polyphonic Spree-től elmozdult volna a Arcade Fire felé (lásd: Neon Bible).  
 
Már a nyitó Andy is fejre állítja Lundgrenék addigi módszereit, hiába a közös éneklés, a hatását nem a háttérvokálok mennyiségével és erejével éri el, hanem azoknak a Morricone-kompozíciókra emlékeztető hangzásával. A Let Me Introduce My Friends dalaihoz képest itt a gyermekkor szórakozásai már keservesebb körítést kaptak (a Paper Planes elbeszélője azért hajtogatja a papírrepülőket, mert megcsömörlött a nagyvárosi élettől), és meglepően sok a konkrét személyeknek szóló dal, vagy konkrét személyekről írt karaktervázlatok (Andy, Mingus, Gunhild, Ophelia – mintha mindegyik egy variáció lenne a Beatles-féle Eleanor Rigby-re, ráadásul az Ophelia átveszi az utóbbi kétszemélyes narratíváját is, míg a Gunhildban a női jelenlétet a MySpace-en feltűnt francia indie folk-pop énekesnő, SoKo adja). A hétperces és zenei szempontból kellően változatos többtételes záródal címe is egy név, de a Rufus nem Rufus Wainwrightról szól, hanem egy óriás labradorról, aki nagy utazásra viszi a narrátort egy másik világba – vagy épp a képzelet világából haza (hősünk a legvégén persze nem felejti el kimondani: „a szívem mélyén / még mindig egy kissrác vagyok”). 
 
A címbeli magyar születésű hajdani illuzionista-fenomén rejtélyes élete és halála mellett Lundgren gyerekkori bűvészambícióira is utaló Who Killed Harry Houdini? persze messze nem a leglehangolóbb alkotás a mai skandináv zenében. Erős, koherens és jobban megcsillogtatja a tagok zenésztudását, mint az előző album, bár kissé sajnálhatjuk, hogy már hiányzik az az ártatlan báj, amitől a 2006-os lemez olyan egyedi volt.
Klág Dávid
2008.11.14
|


Játék
Négy évet kellett várniuk a rajongóknak az Ivan & The Parazol legújabb lemezére.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.