Az 1995-ös bemutatkozás, a Tick Tock No Fear óta – ha a legutóbbi sorlemez 2007-ben Sordid Little Symphonies címmel elkészített angol verzióját nem számítjuk – a Heaven Street Seven elérkezett nyolcadik albumához, és egyben arra is elérkezettnek érezte az időt, hogy kissé lazítson és tágítson megszokott keretein. Szűcs Krisztián frontember például több helyütt is igyekszik másképp, változatosabban énekelni, és zenésztársaival együtt is bátran mer kísérletezni. Mindezt az is jelzi, hogy produceri segéderőnek Tövisházi Ambrust, a néhai Amorf Ördögök (lásd: Pokoldiszkó 1994-2006) és az abból kinőtt új projektek (Péterfy Bori & Love Band, Erik Sumo: My Rocky Mountain) zenefelelősét választották, aki ott bábáskodott például már Lovasi András karrierfrissítő Kiscsillag-lemezénél is (Greatest Hits vol. 01.). 
 
Bár a nyitódal címe – mint az albumé is – Jazz, rögtön a rock’n’roll történetének egyik legősibb toposzával (az ötvenes évek vége óta megunhatatlan és számtalanszor átpengetett Peter Gunn témával) indul, hogy aztán a HS7 történetének legcsapkodósabb rockdala nőjön ki belőle. A Szia kis blődlije furulyával és xilofonnal, a félperces atmoszférikus szintibevezetővel kezdődő Kereplő pedig fütyülős témát, majd trombitát feleltet szöveg nélküli refrénjében a verzék népdalszerű szövegére (ez a lemez talán legsikerültebb dala). A Magyar világsztár technósan sivító szintivel indul, mielőtt gitárkaristolós-hajszás-hadarós Blur-móka lenne belőle, a végén némi régies teátrális áriázással (Damon Albarn anyazenekara továbbra is meghatározó a Heaven Street Seven hatásai között), a lebegős Mától nem számolom ellenben a leglassabb és legpuhább szám, amit Szűcs Krisztiánék valaha csináltak. 
 
A lemez felénél jön csak az első igazán „hagyományos” – vagyis a nyolcvanas évek gitárpop hagyományaiba illeszkedő – hangzású HS7-szám, a Hullik a zápor (bár a Church és pályatársaik soundja mellé itt egy szintis New Order-szerű betét ad plusz színt a dal kétharmadánál). A Zombik fényes nappal baljós akusztikus gitárral indul, de a ritmusa popdalt csinál belőle, amit aztán széttört, modulált ének, bizarr szintieffektek bolondítanak meg. A szintén akusztikus gitáros kezdésű (sőt mandolint is használó) Ne menj vissza trappolós-tapsolós ritmusával jelent kuriózumot, a Paradicsom első 40 másodpercében csak zongorahangok adják a kíséretet, mielőtt beindulna a zúzás, a Fél lábbal a zsírban vidám csapkodását „hu-hu-hu” majomvokál, „ó-ó-ó” kórusok és visszhangosra torzított ének teszi még komolytalanabbá. A pakolás zajával induló Távolság monumentális sötét hangulatot áraszt, de a lemez végül mégis pozitív hangnemben ér véget: az Egoista meglepően romantikus vallomása („ez egy optimista dal lett mégis, mert beleszóltál / mert jöttél, és szívet adtál a krajcáros délibábnak”) az utolsó percben elrugaszkodik a földtől és a szférákba emelkedik. 
 
A Jazz a Heaven Street Seven történetének legváltozatosabb, legjátékosabb, legszórakoztatóbb produkciója, de sajnos nem minden szinten: a szövegek ezúttal sem érnek fel a zene színvonalára (a „dzsesszt kell szeretni” meg a „fél lábbal a zsírban” típusú szójátékok, a „szia, hogy vagy / boldog állat” meg a konzumzombik kliséje is sután hatnak). Egy erősebb, összefogottabb szövegvilággal ez a lazább, csapongóbb HS7 még sokkal hatásosabb lehetne.