Interjú Lengyel Tamással

Lengyel Tamás. A nagyközönség a tv2 Jóban-rosszban kórház-sorozatának charme-os Zólyom Ivánjaként ismerte és szerette meg ezt a smaragdzöld szemű fiatalembert. A nagy ívű színpadi alakításairól is híres, idén 29 éves színművész biciklivel érkezett az interjúra, melyben szóba került a Csillagvirág Klinika és annak elhagyása, a Radnóti Színház, Venezuela és Leonardo di Caprio is.
- Zólyom Iván „nagyon bejött neked”?

L. T.: Egy évig mindenesetre teljesen! Igen fontos döntésnek tartom az életemben, hogy elvállaltam ezt a szerepet. Komoly, önismereti tréningnek gondolom a sorozatot. A szakma gyakori rossz véleménye, a hirtelen érkező ismertség, a pénz, és a közönség - nem feltétlenül teljesítmény alapú, de pozitív - megítélése borzasztó nagy károkat tud okozni az ember önértékelésében. Meg kell zuhanni, aztán fel kell ismerni, hogy a dolgok igazából nem változtak.

- Mondhatod, hogy népszerű lettél?

L. T.: Nem gondolom, hogy ez olyanfajta népszerűség, amelynek a későbbiek során is hasznát tudom venni. Mert a média úgy pörög, hogy az embert kidobják a piacra, és amint már nem szereplője a sorozatnak, el is tűnik belőle. Nem biztosít állandó helyet. Arra azért jó volt, hogy sokan rám ismertek vagy rám csodálkoztak.

- A televíziós közegben mennyire mozogtál otthonosan?

L. T.: Semmi gondom nem volt vele, bár a színházinál ez sokkal intenzívebb munka, és nagyobb méretekben folyik a gyártás is. Csak megszokás kérdése, hogyan lehet bírni. Nyilván az elején a rutin és az önfeledtség nem olyan, mint a későbbiekben; de más az ideje a tévés és színházi műfajoknak, akárcsak a filmesnek.

- Most kiszálltál belőle. Visszatérni nem tervezel?

L. T.: Sok mindenen múlna. Most azt gondolom, hogy kipróbáltam: csináltam, amíg elterveztem, és az élet közben nem hozott olyan fordulatot, hogy megváltozna ez irányban a véleményem. Inkább filmezni szeretnék. A színház mellett a mozi nagyon izgat. Egy amerikai film és az I love Budapest után tavaly forgattam a Nitro című osztrák produkcióban. Ezt most májusban mutatták be a mozik Ausztriában. Három fiúról és egy videokameráról szól, amelyet egy lopott autó csomagtartójában találnak. A Jamie nevű karaktert, a fogyatékos srácot játszom a filmben, aki végig rögzíti az eseményeket, melyből egy kereskedelmi tévé egy műsort vág össze. Reméljük, hogy egyszer itthon is látható lesz majd.

<i>Kripli</i>
Kripli

- Érdekes, hogy a kripliszerepek pont téged találnak meg...

L. T.: Szerintem az pont jó, ha az ember karaktere ellen döntenek. A külső amúgy is hazudik: nem azt mondja el, ami igazából én vagyok. Ilyen is vagyok, meg olyan is. Például egy csomó helyzetben képtelen vagyok feltalálni magam. Talán épp emiatt a részem miatt is találhatnak meg ezek a bizarr szerepek.

- Az interneten ódákat zengenek - a Kripli mellett - az Riviéra-beli alakításodról is. A lezser, csajozós-bonvivános szerepek inkább testre szabottak?

- Természetesen azokat a szerepeket érzem testre szabottnak, amikben sikerem van. Ez persze csak vicc, de ténylegesen nem mondható, hogy ez vagy az a szerep közelebb állna hozzám. Minden olyan szerepet szeretek, amelynek története van, amelyben bele tudok bocsátkozni a részletekbe, és amelyben bizonyos részeket személyessé tudok tenni. Nagyon élvezem, amikor saját magamtól teljesen eltérőt kell játszanom, vagy ha olyan titokra bukkanok a szerepben, ami bennem is megvan. A legizgalmasabb, ha van a szerepnek egy vallomásos része. Ez is olyan, mint egy önismereti kurzus.

- Kutatómunkát végzel egy szerephez? Tanulmányozod az emberek viselkedését?

L. T. : Alapvető attitűdöm, hogy figyelek. Sokat bámészkodom - a szó jó értelmében. Ülök és nézek, de nem tudatosan megfigyelek, hanem hagyom, hogy hassanak rám a benyomások. A Kripli esetében viszont komolyan próbáltam foglalkozni a megjelenítendő magatartásformával. Találkoztam autistákkal, és jártam tüdőszanatóriumban is. Olyan részleteket tudtam meg, amit nem lehet a kisujjunkból kiszopni.

- Szereted a színházadat?

L. T.: Igen. A Radnóti nagyon jól kitalált rendszerben működik: ha én játszom egy nagyot, akkor más „hegedül alám”, aztán cserélünk. A Caligulában most pont kicsit szerepelek, lényegében csak a jelenlétemmel segítem az előadást.


- Mennyire rajonganak érted? Már csak hogy egy időben a bulvárlapok Leonardo di Caprióval is kevertek..?

L. T.: Különösebb hisztéria nem kísér. A leós vonal inkább egy kitalált reklámfogás lehetett, valószínűleg beharangozta az akkor még készülő sorozatot. Erős jóindulattal lehet bennünk bármilyen közöset felfedezni. Néha viccből cukkolnak ezzel, de egyébként az életemnek nem része ez a vélt hasonlóság.

- Ugródeszkának jó lenne?

L. T.: Az ember óhatatlanul eljátszik a gondolattal: milyen lenne máshol, más körülmények közt filmezni: úgy dolgozni, hogy közben különleges helyszíneken fordulok meg. Ha összejönne egy olyan évem, mikor külföldi, filmes produkciók cipelnének a világ különböző részeire, tehát lényegében utaznék, de ezt ők munkának hívnák: az nagyon jól esne!

- Rómába eljutottál már?

L. T.: Még nem, de most nyáron biztosan megyek. Decemberben jártam Venezuelában, egy cimborámat követtem oda. Kirepültem, majd 12 óra buszozás után kiszálltunk Merida városában, az Andokban. Ott töltöttünk 4 napot, aztán lementünk a Karib-tenger partjára, végül egy kis szigetre. Elképesztő volt. Mikor hazajöttem, mintha kicseréltek volna. Teljesen feltöltődtem. Az utazás kihegyezi az embert a nyugalomra, a harmóniára. Előtérbe kerülnek a jó tulajdonságai. Mikor hazajövök, mindent máshogy, látok, mint azelőtt. Megfigyeltem, ha megszokunk egy helyet, eltompulunk vele szemben, mintha búra alatt élnénk, ami alól nem tudunk kitekinteni. Ezért szeretek utazni.
air
2006.07.27
|


Játék
Kitűnő budapesti indie-rock zenekar, amely Európát is készül meghódítani.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.