Ünnepel a legelegánsabb jazz-zenész - Interjú Deseő Csabával

Deseő Csaba, a magyar jazz zenei értelemben is legelegánsabb figurája, február 23-án koncerttel ünnepli 70. születésnapját a Müpában. Zeneiskolai hegedűtanárként kezdte pályáját. 1967-ben az Állami Hangversenyzenekar brácsása lett, Ferencsik János és Kobayashi Ken-Ichiro pálcája alatt 33 évig szolgált.
A hatvanas évek közepén, a Dália-korszakban már aktívan rész vett az akkor kibontakozó magyar jazzéletben, hamarosan nemzetközi ismertségre is szert tett. Első nagylemezét Four String Tschaba címmel a német MPS cégnél készítette, azóta további három LP-t és hat CD-t adott ki saját zenekarai élén és legalább ennyit közreműködőként. 2007-ben megkapta a Köztársasági Arany Érdemkeresztet. A Fesztiválszínház pódiumára főleg fiatalokat hívott meg, de így is lényegi keresztmetszetét adja fényes jazz pályafutásának.
 
- Ez egy válogatott csapat, amibe nálam lényegesen fiatalabbakat hívtam meg, mert hosszú ideje velük szeretek a legjobban muzsikálni. Gyárfás Pisti a legfontosabb partnerem vagy tizenöt éve. Hiába van köztünk majdnem negyedszázadnyi korkülönbség, teljesen egyforma az ízlésünk, legfeljebb a fúziós zenéhez nem vonzódik különösebben, de ami a szvinget és mainstreamet illeti, abban kifogástalan. Ugyanezt mondhatom Cseke Gábor zongoristáról, akit hangszerén az egyik legnagyobb tehetségnek tartok. Jeszenszky Gyuri a kedvenc dobosom, és Oláh Péter lesz a bőgős, akivel pár évvel ezelőtt gyakran muzsikáltam. A próbákon már kiderült, hogy nagyszerűen bevált mindenki. A kitűnő vibrafonosról, Szaniszló Richárdról ugyan nem mondhatom, hogy én fedeztem fel, de borzasztóan támogatom, mert világraszóló tehetségnek tartom. A koncert sztárvendége szintén vibrafonos, a holland Hein de Jong, akivel Németországban sokszor játszottam együtt. Kifejezetten a Milt Jackson-i úton halad, ezért nagyon közel áll hozzám. Többször előfordult már a pályafutásom során, hogy két vibrafonnal játszottam, például Bosko Petrovic és Kruza Richárd voltak kedves partnereim. Egyébként a hegedű-gitár-vibrafon hangzás erősen egyéni és elég ritka. 
 
- A Reinhardt-Grappelli-féle szvingnek Ön a legavatottabb magyar művelője. Szerepel-e Hot Club repertoár a koncerten? 
 
- Természetesen, a Nuages-t, az egyik legszebb Django-szerzeményt eljátsszuk. Igaz, hogy innen indultam, de azért ezen már túlléptem, nem ragaszkodtam mindvégig ezekhez a gyökerekhez, kivéve a Kovács Andorral közös korszakot, a három gitár, egy hegedű, egy bőgő felállást. Ez a fajta zene egyébként nagyon élő, Franciaországban és a Benelux országokban ma is népszerű formáció, itthon megint próbálkoznak vele fiatalok is. 
 
- A fia, Balázs, aki jó nevű producer a popszakmában, szintén közreműködik. Vele billentyűsként vett fel lemezeket, ketten egy egész zenekart reprodukáltak a stúdióban. 
 
- Balázs tíz évig tanult zongorázni, de már húsz éve bekerült a popvilágba, ahol elismert billentyűs, stúdiója van és lemezek sorát készíti közreműködőként, vagy hangszerelőként. Nagyon szereti a jazzt, de ritkán van rá ideje, viszont egy-egy ilyen alkalommal szívesen közreműködik és megmutatja, hogy mit tud a szintetizátorokból kihozni. 
 
- Régóta szerkeszt és vezet rádióműsorokat a Civil budapesti közösségi rádióban a Harmónia műhely égisze alatt, valamint a Gramofon című szaklapnak is ír lemezkritikákat. Ezek jó alkalmat adnak arra, hogy figyelemmel kísérje a jazz legújabb fejleményeit. Kikkel foglalkozik a műsoraiban és kritikáiban a legszívesebben? 
 
- Akik a zenei attitűdömhöz amúgy is közel állnak, például Biréli Lagrène francia gitáros. Bár a jazz nem sportverseny, de azért léteznek – szubjektív – rangsorok és az utóbbi években ő tette le a legjobb lemezeket az asztalra. Szintén francia Didier Lockwood, hozzá fogható jazzhegedűs még nem volt a jazztörténetben. Mindketten otthon vannak minden stílusban. Lockwood már operát is írt, hegedűversenyét pedig Vengerov mutatta be. 
 
- És kire kell odafigyelnünk a jazzhegedűsök között itthon? 
 
- Ámulattal figyelem a magyar utánpótlást is, hogy itt mi minden történt, különösen az utóbbi húsz évben. A jazzoktatás gyümölcse mára beérett és magas színvonalon muzsikáló zenészek léptek elő. A hegedűn ugyan nincsen felsőfokú jazzképzés, de a nyolcvanas évek közepétől kezdve már szép számmal van utánpótlás, akikről csak a legnagyobb elismeréssel tudok beszélni. Említhetném Frankie Látót, Antal Tibort, aki egy ideig a növendékem volt, és a fantasztikus jazzhegedű verseny nyerteseit, ami két éve zajlott a Rádióban, ahol szintén olyan tehetségek kerültek a felszínre, hogy az ember csak kapkodta fejét. Tehát szó sincs róla, hogy ez egy periférián levő hangszer lenne a műfajban. 
 
Forrás: Fidelio Est
Zipernovszky Kornél
2009.01.30
|


Copyright © 2020 Minnetonka Lapkiadó Kft.