Richey Edwards zeneileg nem sokat tett hozzá a MSP hangzásához (a legkorábbi koncerteken például sokszor teljesen lehalkított erősítőn mímelte a gitározást, annyira nem volt hozzá tehetsége), eltűnéséig mégis ő volt a zenekar fő ideológusa: Nicky Wire basszusgitárossal együtt ő írta a szövegeket, míg James Dean Bradfield gitáros-énekes és Sean Moore dobos a zenét szerezte (és szerzi azóta is) közösen. A több Richey-szöveget is felhasználó 1996-os Everything Must Go még látszólag gyors talpra állás volt, de a zenekar további karrierje azt sugallja, hogy a megmaradt tagok nagyon is megérezték az egykori társ hiányát. Ma már világos, hogy a Manics ezekben az években ugyanannyira szenvedett a „háromlábú kutya” szindrómától, mint az R.E.M. a dobos Bill Berry kiválása óta. A zenére nem volt konkrét hatással Edwards hiánya, és szövegíróként Wire is helyt tudott állni nélküle – egyszerűen személyisége, jelenléte hiányzott nagyon (nem véletlen, hogy az interjúkban sem szívesen beszélnek róla, és hogy halottá nyilvánítása ellenére a három tag továbbra is félreteszi a neki járó jogdíjakat). 
 
A 13 (+1 rejtett) számot tartalmazó Journal For Plague Lovers album teljes egészében Richard James Edwards szavaira épül: Nicky Wire a gitáros hátrahagyott jegyzeteiből, mintegy harminc felhasználható versből állította össze a dalszövegeket. Nehéz pontosan megmondani, hogy miért lett teljesen más a lemez hangulata, mint az előzőeké, holott zeneileg radikális váltás nem jellemzi. Bradfield, Moore és – a mellettük ezúttal zeneszerzőtársként feltüntetett – Wire nyilván óhatatlanul is visszanyúltak az utolsó Edwardsszal felvett album, az 1994-es The Holy Bible karcosságához, amihez a korong nagy részét rögzítő Steve Albini hangmérnök (Pixies, The Jesus Lizard, Nirvana, PJ Harvey, Neurosis stb.) tökéletes választásnak bizonyult. Az is több mint gesztusértékű, hogy akárcsak a ’94-es lemez esetében, most is Lucian Freud jeles tanítványának, Jenny Saville-nek egy érzékletes portréfestményét használták fel borítóképként.  
 
Mintha ismét velük lenne az egykori társ, mintha szellemiségének jelenléte plusz ihletet adott volna nekik a stúdióban, mintha szövegeinek felhasználása felelősségteljes súlyt pakolt volna rájuk – amit a bizonyításvágy segítségével ki is tudnak lökni. Nincs semmi trükk, csak sok rövid (két és fél, illetve három és fél perc között mozgó), hátborzongató dallamú, nyers, éles gitárokra épülő, tipikus, rockos „korai Manics” típusú slágerszám – melyek leginkább így egyben, a lemez egészében fejtik ki teljes hatásukat (így nagyon jól jön az a néhány akusztikus gitáros lassú is köztük). Persze, Richey Edwards kibukott, gúnyos, szürreális, intellektuális és intelligens – az eltelt időt szinte nyomtalanul átvészelő – szövegei is kellenek hozzá, de ez az egész valahogy a szomorú háttértörténet ellenére annyira felemelő, inspiráló és egyszerű, hogy felesleges tovább bonyolítani, hallgatni kell! 
 
 
A Journal For Plague Loversből a hagyományos CD-tokos kiadás mellett korlátozott példányszámban díszes könyv formájú Deluxe Version is megjelent, ahol 36 oldalon keresztül sorakoznak Richey eredeti kézírásos, illetve gépelt szövegei, jegyzetei, festményei, rajzai, kollázsai és fotói, továbbá az album mellé bónuszként egy második CD is jár a dalok demóival. A dolog szépséghibája csupán az, hogy ebben a dupla díszkiadásban az első CD a Nicky Wire által énekelt Williams Last Words című 13. számnál véget ér, és a Bag Lady című karcos bónuszdal sajnos már nem szerepel rajta.