A Pluto 2006-ban elkészült második lemezének megjelenésével sem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna, de ez szerencsére nem vette el Nemes Andrásék kedvét a folytatástól, és a zenekar azóta is a fővárosi klubélet egyik legszínesebb „felfedezetlen” formációja. Miután a kiadók továbbra is kerülik Plutót, a harmadik album is szerzői kiadásban jelent meg, sőt még normális stúdiót sem sikerült keríteni az anyag felvételéhez. „Ott rögzítettük a felvételeket, ahol éppen lehetőségünk volt: konyhában, alagsori tárolóban, próbatermekben – bárhol kivéve hangstúdióban” – írja ironikusan honlapján a zenekar, a nehézségek azonban nem gátolták meg abban a tagokat, hogy egy összeszedett, figyelemre méltó produkcióval rukkoljanak elő. 
 
Továbbra is a dalszerző-szövegíró-gitáros-énekes-hangmérnök-producer Nemes András a fő kreatív figura a formációban (ő készítette a borítót is, néhol basszusgitározik is, plusz billentyűs és ütős hangszereken is játszik), továbbra is Dudás Zsombor (dob) és Horváth Gábor (basszusgitár) alkotja a stramm ritmusszekciót, de a felállás némileg változott az előző album felvételei óta: a szaxofonos Nemes János távozása után a Galapagosból érkező Martinkó Tamás személyében egy második gitárossal – egy igazán kompetens szólógitárossal – egészült ki ismét kvartetté az együttes. 
 
A közép-európai garázs-rock attitűd nem kopott ki a Pluto zenéjéből, Nemesék bátran merítenek a magyar alternatív zenei hagyományokból, de magabiztosan hasznosítják a külföldi indie zenekarok stílusjegyeit is. Az előző lemeznél használt zenei párhuzamok ezúttal is megállják a helyüket, ez már az első szám után világossá válik: a lemezt nyitó Hé kicsi patkány! a félperces akusztikus gitáros kezdés után fojtott gitárhangzást kap és egy karakteres basszusmenetet, és máris a New York-i Strokes hanyagul elővezetett laza pop-rock slágereivel jut közös nevezőre. A Szilánk alatt máris kiderül, milyen sokat nyert a zenekar Martinkó Tamással: jóval több gitárszóló tagolja az új dalokat, és ez feltétlenül előnyére válik az anyagnak. A játékidő első felében nem is szakad meg a laza garász-rockos ív: a lemez legcsendesebb, egyben legdallamosabb szerzeménye, a Sosebánd után a Martinkó szájharmonikájával induló Happy kínai büfé az akusztikus „tábortűzsláger” daltípust (ebből van több is az albumon) ötvözi a torzított gitáros, szinte alt.country hangzással, majd a Rakpart következik, mely már ismerős lehet egy 2007-es Wan2-válogatáslemezről is (ahol még Rakparton címmel szerepelt).  
 
A lemez közepére helyezett Faláda „vidám gyászdala” után a Vége az kimondottan bluesos gitárhangzást kap, majd a programozott alapokon zakatoltatott címadó Menedék begyorsulása és a Dávid átmeneti belassulása után a Láz ismét visszahozza a blues-rock hangulatot, végezetül pedig a jól elkülönülő tételekből felépülő Rozsdás robot megadja az album kvázi zenei összegzését (ez a mostani robotmetaforás darab minden szempontból hatásosabb és találóbb záródal, mint az előző lemezen a Bádogember volt). 
 
Nemes Andrásék zenei hozzáállása maradt a régi, az előrelépés így is egyértelmű: a két gitárral teltebbé vált a megszólalás, jók a szólók, erősebbek a vokálok (a már az első Pluto-albumon is felbukkanó Galapagos-frontember – és hajdani Hiperkarma-háttérvokalista – Szekeres Péter ezúttal több számban is besegít énekhangjával), gördülékenyebbek a szövegek, és nincs nyoma az előző korongnál még tetten érhető színvonalbeli hullámzásnak sem a dalok között, így végig egységes, magas színvonalú marad a lemez.