A Birodalom – 1. évad

est.hu:
9/10
|
olvasói
9/10 (2)
Lars von Trier 1994-ben indult kórházsorozatával éppen annyira állította a feje tetejére a szappanoperákhoz kapcsolódó nézői elvárásokat, mint 4 évvel korábban nem kevésbé bizarr ízlésű amerikai kollégája, David Lynch a Twin Peaksszel.
Végigtekintve a rendezői életművön, feltűnő, hogy Trier trilógiákban gondolkodik, lásd az Európa- (A bűn lélektana, Járvány, Európa), az Aranyszív- (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben) és a még folyamatban lévő Amerika-trilógia (Dogville, Manderlay, Wasington) darabjait. Nem túl meglepő módon a rendező A Birodalmat is három évadosra tervezte, ebből azonban részben a két legfontosabb szereplő (Ernst-Hugo Järegard és Kirsten Rolffes) halála miatt csak az első kettő valósult meg – ezek közül egyelőre az első évad jelent meg (ám ennek fényében talán nem lesz olyan idegtépő a cliffhangerrel végződő záró epizód – ugyanilyen befejezetlenség-élményünk maradhat a ’97-es második évad végeztével is). 
 
Trier időközben kultikussá vált szériája egy nagyon konform formát, a tévés szappanoperák világát töri meg drasztikusan olyan műfajkeveréssel, amiben a hagyományos, nagy múltú kórházsorozatot vegyíti a misztikummal, a krimivel, a horrorral, kísértethistóriával és a fekete humorral. Ezzel a nézőt egy olyan otthonos, megszokott, kellemesen ismerős közegben teszi próbára, amitől addig bombabiztosan ugyanazt kapta. 
 
A Birodalommal a rendező – mint korábban és azóta is oly sokszor – alapvetően az ellentétekre épít. A kísérteties nyitány után például (melyben arról értesülhetünk, hogy a dán Birodalmi Kórház komplexuma egy olyan lápra épült, ahol korábban kelmefestők áztatták vásznaikat) egy hamisítatlan szappanoperához illő, a nyolcvanas éveket idéző zenével aláfestett gagyi főcím következik. 
 
Szintén szappanoperás vonása a műnek, hogy egy szűk, zárt közösség, egy kórház személyzete és betegei körében játszódik, ahol nagy hangsúly esik a figurák egymás között bonyolódó viszonyaira, szerelmi ügyeire. Megfigyelhetőek ezenkívül a sorozatok további kötelező elemei: a torzsalkodások (lásd: két orvos, Kampó és Helmer állandó ellentéte, a CT-botrány), a cselekménybe erőltetett társadalomkritika (lásd a műhiba ügyet) vagy az a más kórházsorozatból is ismerős formai megoldás, hogy gyakran kapunk a kórházról madártávlatból felvett külső felvételeket. 
 
Ebben az ezerszer látott kórházi közegben azonban Trier olyan cselekményt bonyolít, amely nem éppen hagyományos, sőt még a bizarr is enyhe kifejezés rá. A sztori szerint a Birodalom egyik betege, az eleinte bolondos hipochondernek tűnő Drusse asszony hátborzongató bűnügyben kezd el nyomozni, amely a kórházhoz, sőt egészen konkrétan annak épületéhez kapcsolódik. A falak közt ugyanis egy kislány szelleme kísért, az okkult dolgok szakértőjeként tevékenykedő idős hölgy pedig afféle spiritiszta Miss Marple-ként elhatározza, hogy mindenképpen a végére jár a rejtélynek… 
 
A hideglelős, szokatlan cselekményen kívül a nézői befogadást olyan elidegenítő elemek zavarják még, mint az imbolygó, bizonytalan (mind a Dogma-filmeket, mind a rendező Főfőnök című komédiájának speciális Automavision eljárását megelőlegező) kézikamera, az ipari kamerás felvételek, a roncsolt, szemcsés, szinte már monokróm, barnás színvilág (amely a végére, ahogy tisztul a kép, egyre inkább kiszínesedik) és a Down-kóros mosogatók megjelenése (ők egyrészt rezonőr figurái a sorozatnak, másrészt az ógörög tragédiák kórusához hasonlóan időről időre reflektálnak a történtekre – de Trier nem elégszik meg ennyivel: minden rész végén ő maga is felbukkan, hogy magyarázza, kommentálja a látottakat, és kedvet csináljon a továbbiakhoz). 
 
Az alkotó azonban nem következetes még a műfajtörésben és formabontásban sem. Művének számos olyan eleme is van ugyanis, amely a hagyományos szappanoperák egyik bevett fogásához hasonlóan az ismerősség érzetét kelti fel a nézőben. A most megjelent első négy rész mindegyike mindig úgy kezdődik, hogy a svéd orvos, Helmer megérkezik, és úgy zárul, hogy ugyanő a tetőn átkozódik („Dán pokolfajzatok!”). Sőt A Birodalom abban a tekintetben is rendkívül nézőbarát, hogy lebilincselően érdekes és gyors tempójú: olyan izgalmak történnek benne, melyek bármely nézőnek képesek lekötni a figyelmét, és mindezek az események olyan gyorsan pörögnek, hogy egy percig sem unatkozunk. A sorozatban megjelenő, annak gerincét alkotó ellentéteken kívül (jó és rossz, test és szellem, normalitás és abnormalitás, szűklátókörű racionalitás és okkultizmus stb.) tehát maga az alkotói módszer és hozzáállás is ugyanilyen ellentétes. A Birodalmat így nem lehet igazán hova tenni – de lehet, hogy nem is kell. 9/10 
 
 
Kiadás: 
Dán sztereó hang, magyar, angol és dán felirat. A sorozat három DVD-n jelent meg. A külön lemeznyi extrák elég nagy várakozást keltenek, ehhez képest sajnos csalódást okoznak. Az egy magyar újságíró által 2003-ban Trierrel készített 21 perces (audio)interjúnak és a 8 botrányos újságreklámnak például nem sok köze van A Birodalomhoz: előbbiben főleg a Dogville-ről és a Manderlay-ről esik szó, utóbbiak pedig Ernst-Hugo Järegard főszereplésével készült vicces reklámfilmek. A sorozattól eltérően a 25 perces Így készült… elég sablonos, a Trier, forgatókönyvírója és vágója közreműködésével felvett jelenetkommentárok pedig inkább szórakoztatóak, mint hasznosak. Ezenkívül három újságcikk A Birodalomról szóló elemzésekkel (kettő közülük neten is elérhető), a széria előzetese és három DVD-ajánló (köztük az Alkonytájté és Az ajánlaté). 6/10 
 
Riget I., 1994 * összesen 274 (részenként 64-75) perc * Corner Film * (16) 
 
 
fürkész
2009.12.06
|


Film premierek

Rontó Ralph

amerikai animációs film, 92 perc, 2012
Játék
Molnár Ferenc Caramel 2005-ben, a Megasztár 2. szériájának győzteseként került a zenei köztudatba. 10 év elteltével sikere töretlen, a zenei és közélet kiemelt szereplője.
Legnépszerűbb
Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.