Kedvenc helyek

Charlotte Gainsbourg: IRM

est.hu:
8/10
|
olvasói
(0)
[ alternative / indie / psychedelic ] Charlotte Gainsbourg a négy évvel ezelőtti 5:55 című albuma után ismét levesz minket a lábunkról. A (barkács)pop és az atmoszférikus folk intim együttlétének pillanatában fogant IRM érzéki akusztikája, fojtott, fülledt erotikája elcsábít, rabul ejt, mi pedig örökre szívünkbe zárjuk.
Az apa, Serge Gainsbourg lehetett bár láncdohányos, alkoholista, szexista, lehetett rútabb a Sátánnál is, tapadtak rá a legjobb nők. Persze, hisz zseni volt. Bardot ágyba csábítása után Jane Birkin színésznő következett a sorban. A frigyből a bármikor korai magömlést okozó Je T'aime... Moi Non Plus mellett egy kislány is született.

A tini Charlotte nem volt épp gondtalan. Apja félig drogos, vagy tán egészen az, anyja meg olyan, amilyen. A lányt zrikálták, ahol érték. Nem csoda hát, hogy leszegett fejjel, zavartan koslatott a suli folyosón, míg nem aztán szembe jött a nagy szerelem, Yvan Attal. Persze ez itt nem celeb-műszak, csak megpróbálom megérteni, miért van Charlotte-ban az a mérhetetlen szomorúság, ugyanakkor önzetlen ragaszkodás.
 
Aztán jobbnál jobb alakítások jöttek (21 Gramm, Az Álom Tudománya, I'm Not There - Bob Dylan életei), 2006-ban pedig előállt második lemezével (a debütáló Charlotte For Evert tizenöt évesen, apával énekelte fel). Az Airrel, a Pulp gyógyegerével, Jarvis Cockerrel, a The Divine Comedy-s Neil Hannonnal és a Radiohead producerével, Nigel Godrich-csel feljátszott éteri 5:55 mindenkit elcsábított. Az ominózus vízisíbaleset és az abból adódó agyvérzés után Charlotte azonban majdnem nem tért vissza. Amikor pedig mégis, azonnal dolgozni kezdett. Forgatott (Lars von Trier: Antikrisztus), lemezt készített. Az IRM ennek a zaklatott időszaknak a terméke.
 
A mű szerencsére kevésbé művészieskedő és túlgondolt, mint a kolléganő tavalyi lemeze, introvertáltabb és letisztultabb, mint az 5:55, nagyjából Beck Sea Change-e és Martha Wainwright 2008-as hangzója közé pozícionálható. A gárda teljesen lecserélődött. A produceri székbe Beck ült. Miért? Talán csak azért, mert Serge Gainsbourg 1971-es Histoire De Melody Nelson című Lolita-adaptációja bevallottan óriási hatással volt rá, és így akart törleszteni. Talán. Valószínűbb azonban, hogy Beck papája, David Campbell, az 5:55 vonós-hangszerelője hozta össze a fiatalokat.
 
Ha így, ha úgy, az IRM tökéletes szerető. Kézenfog és kivezet magadból, vagy inkább még mélyebbre vezet önmagadba. Erős erotikus atmoszféra van itt, feslett, mégis ártatlan, szűzies és vad. Félhomályban ücsörgünk. A ritkásan leengedett redőny mögött persze ott zsizseg a világ, mégsem szűrődik be zaj. Csak Charlotte énekel, hol angolul, hol franciául. Suttog, sóhajtozik és incselkedik velünk.

A földöntúli hangokkal játszó címadó dal dobja a Radiohead There, There-jét hozza, aztán a végén persze elszállunk. A Me And Jane Doe bontogatós akusztikus folkját marimba, xilofon és visszhangosított férfikórus fonja át. A folkos-bluesos Heaven Can Wait kótyagos honky tonk zongorával és egyszerű akkordozással indít, aztán hangsúlyos rézfúvósszólamokkal egészül ki, csak hogy megbabonázzon minket.
Radics Gábor
2010.01.13
|


Játék
Roger Waters nagy sikerű 2017-18-as US + THEM világturnéjának amszterdami állomásán rögzített koncertfilm a világpremierrel egy időben, 2019 októberében, limitált vetítéssorozatban érkezik a hazai filmszínházakba.
Pénteken és szombaton egy utolsó terezés a Rákóczi téren. Hajgumikészítés, kávéházi beszélgetés, reggelizés NEMAcsarnokban, lazulás, kóruszene. Nézz ki és örülj. #rakocziter #rakocziterezes #csikszerda #lazulosprogram #szomszedolosprogram
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.