A földre szállt díva - Edita Gruberova

Hatalmas, tomboló, óriási vagy épp fantasztikus sikerű előadásokról gyakran szólnak a híradások. Olyan gyakran, hogy szinte már nem is vesszük komolyan. Az év végén Budapesten járt Edita Gruberova Normájára azonban mindegyik jelző áll. Komolyan.
- Édesanyja magyar, édesapja német származású, ön Pozsonyban született akkor, amikor még Csehszlovákiának hívták az országot, amelynek szétesése után szlovákká változott az állampolgársága. Honnan erednek az ön gyökerei? Hogyan határozná meg kulturális identitását?
 
- A magyar nyelvet, édesanyám anyanyelvét és kultúráját természetesen a génjeim őrzik. A rokonaim Galánta környékéről származnak, őket a lakosságcserével áttelepítették Magyarországra, de mivel később baráti országnak számított, rendszeresen látogattuk őket. A nyelvet egykor jól beszéltem, de mára már sajnos sokat felejtettem (hogy ez mennyire nem igaz, az is mutatja, hogy a művésznő időnként mondat közben németről magyarra vált – a szerk.). Apai rokonságunk egy részét Németországba telepítették, édesapám azonban a háború után nem akarta elhagyni az országot. A nyelvet tiltották, így ő sem használta, még otthon sem – csak a hetvenes években, az enyhülés idején kezdte hallgatni a német és az osztrák rádió híreit –, nyugatra pedig nem utazhattunk. Így nekem az opera, azaz a munka révén kellett németül megtanulnom. Minek nevezném magam? Kozmopolitának? Világpolgárnak? Nem is tudom. Talán Pressburger melange-nak vagy kulturális insalata mixtának. A gyökereim pedig... Svájcban élek, tizenhat évig Ausztriában éltem, a lányaim ott születtek. Hogy is mondják? Ahol az ember szülei vannak, ott a haza, és ott, ahol a gyerekek vannak, ott a haza, de aztán elmentünk Svájcba, és ott a haza (a dőlt betűs részeket Edita Gruberova magyarul mondja – a szerk.) 
 
- Kezdetben voltak a Mozart-szerepek, aztán jött Donizetti és Bellini. Egy interjúban úgy fogalmazott róluk: ez az én világom. Miért? Mi fogja meg a zenében és ezekben a hősnőkben – már ha lehet hősnőknek nevezni ezeket a véleményem szerint a nagyon is hús-vér asszonyokat? 
 
- Az első ok nagyon prózai és fizikai: a hangom szereti ezeket a szerepeket, mert nem erőlteti meg, Bellini és Donizetti pedig zsenik voltak, olyan zenét írtak, ami jól is áll a hangomnak. Segítenek abban, hogy énekesként teljesebb utat járhassak be. Hogy a pálya során A pontból ha Z-ig nem is, de legalább az O-ig eljuthassak, míg nélkülük elképzelhető, hogy a B is távolinak tűnne. Szerencsés pillanatban találkoztam Lammermoori Luciával. Akkor érkeztem el egy olyan kereszteződéshez, ahol döntenem kellett: vagy elindulok például Jenufa felé, és onnan már nincs tovább, vagy keresem a Verdi-hősnőket, de az az út sem visz túl messzire, vagy választom a hosszabb utat, amin lassabban lehet haladni, ugyanakkor több felfedeznivaló várhat rám. És a személyiségem is jobban hasonlít ezekre az asszonyokra, ahogyan mondja: ezekre a hús-vér, hétköznapi nőkre. Mert ha a rangjukat elfelejtjük, mindannyian csupaszon, emberként állnak előttünk. És ez a zenében is megjelenik. A zene által pedig, azt hiszem, magamról, a saját érzéseimről vallhatok. 
 
- És milyen szerepe van ezeknél az operáknál a rendezőnek? Egyáltalán: mit gondol a rendezői színházról? 
 
- Nem vagyok a modern rendezések ellen, mert változik a világ, ám ha a rendező a zene ellenében dolgozik, azt elszomorítónak tartom, mert így az opera az alapvető értékeit vesztheti el. Christoph Loyjal az utóbbi években dolgoztunk sokat, Münchenben például a Roberto Devereux-t csináltuk együtt. Nem korhű kosztümökben és absztrakt díszletben játszottuk, de működött, mert Donizettinek rendelte magát alá. A Lucrezia Borgiájában sem voltak felesleges dolgok a színpadon, nem múzeumszínházat játszottunk, de a partitúrában leírtakat maximálisan tiszteletben tartotta. Ha felkérnek egy előadásra, utánanézek a rendezőnek, és ha úgy gondolom, együtt tudok vele működni, ha a munkájából számomra az derül ki, hogy azonos elveket vallunk a zenét illetően, kizárólag akkor vállalom el. Don Giovannit konténerbe „álmodni” a fantázia, az ízlés hiányát, a szépség fontosságának hanyatlását mutatja. A zene mindenekfelett áll – ezt kellene az első órán megtanítani a rendezés mesterségét választóknak. 
 
- Négy évtizede áll színpadon. Fontosnak tekinti a szép kerek évszámokat? 
 
- Elég megdöbbentő, hogy már negyven éve…! Amikor ez átfut az agyamon, mindig felteszem a kérdést, hogy hova tűntek ezek az évtizedek, mi történt időközben. Munka, harcok, sok könny és persze sok nevetés van az évszámok mögött. Feltették már a kérdést többször, hogy vannak-e beteljesületlen vágyaim, álmaim. És a válaszom erre mindig ugyanaz: nincsenek, mert én soha nem álmodoztam. Igyekeztem bátornak lenni és tenni a dolgom. Így sikerült. 

Forrás: FidelioEst
Papp Tímea
2010.01.15
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.