Oliver Stone 1991-ben nagyon mellényúlt. A Val Kilmer főszereplésével bemutatott The Doors Jim Morrisont leginkább egy drogos, alkoholista, komplexusos, exhibicionista baromnak ábrázolta, akinek élete legjobb két napja az volt, amikor Nico leszopta egy liftben, illetve amikor egy okkultista szeánszon bejátszotta a farkát az őt épp megfejteni igyekvő boszorkánykultuszos újságírócsajnak. A film legendagyártásra alkalmas, de ahogy John Densmore dobos fogalmazott: "legalább a harmada kitaláció". Stone-t Ray Manzarek is legyalázta, mondván, Jim elsősorban költő volt, ilyen minőségében viszont alig van jelen a filmben.
 
Hogy pontosan ki is volt Jim Morrison, azt csak ketten tudják. Az örök szerelem, Pamela Courson, és a Teremtő. Előbbi már nem él, utóbbi pedig egyelőre hallgat. Ezért nagyon helyes, hogy Tom DiCillo nem játékfilmet forgatott. A rendező dokumentum-képkockák alapján mondja fel a The Doors történetét, illetve mondatja fel a narrátorral, Johnny Depp-pel. Jim Jarmusch 2003-as Kávé és cigaretta című fekete-fehér rakkenroll mozijának operatőre korrekt munkát tett elénk, amit a mindenható imdb 7.7-re értékelt. Ezzel azonban el is mondatott minden, ami elmondható.
 
A The Doors története lényegében Jim Morrison története. Ezé a gazdag, középosztálybeli srácé, aki szembefordulva a katona apa elvárásaival, filmművészeti főiskolára iratkozott be, de kilépett, rakkenroll bandát alapított, majd sutba dobta a sztárság maszkját. A Gyíkkirály megtehetett bármit, és meg is tett. Kitágította tudata határait, befogadta, majd szélnek eresztette a lelkét megszálló indiánokat, sokat élt, hogy aztán 1971. július 3-án, Párizsban elhagyja porhüvelyét. Amerikáért élt, Amerikáért imádkozott, és Amerikáért halt meg. Huszonhét éves volt. Vele ment Joplin, Hendrix, Brian Jones, később Kurt Cobain és egy kicsit mindenki.
 
A When You're Strange - A Film About The Doors Original Soundtrack-en Jim verseit Johnny Depp tolmácsolja. Miért? Ki tudja, nyilván bírja Morrison költészetét, ugyanakkor felfoghatatlan, hogy miért épp ő! Tim Burton kedvenc aktora kiváló színész, csak hát vajmi kevés köze van Morrison látomásos lírájához, így közreműködése csupán marketingfogás. Jim sorai szenvtelenül, kifejezőerő nélkül, üresen kongnak, pedig a moziról, a zene lélektanáról, a világot éltető energiáról, az álomról vagy épp a hajnalról szóló versek sorvezetőként, kulcsként is szolgálhatnának a The Doors-hoz.
 
A menthetőt az olyan klasszikusok mentik, mint az egyik legkorábbi The Doors-dal, a venice-i tengerparton Ray-nek félszegen elénekelt Moonlight Drive, az eksztatikus, bluesos Five To One, a játékos Hello I Love You, a dekadens, mollos People Are Strange, az 1967-es debüt titkos befutója, a Soul Kitchen vagy akár a The Doors Bors Őrmesterének szánt, mégis mellékvágányra futott The Soft Parade-ről hozott, érzelgős, kavargó Touch Me.
 
A különlegességek között - az interjúrészleteken túl - itt találjuk az 1970-es Isle of Wight fesztiválon előadott Break On Through-t és a dán közszolgálati tévében bemutatott When The Music's Over-t. De itt van a The Ed Sullivan Show-ban eljátszott, ominózus Light My Fire is. Történt, hogy a derék prűd Ed ledumálta Jimmel, hogy nem mondja ki a dalban a szexuális felhangú "high" szót, de persze Jim az adott pillanatban csak belemondta - néhány millió amerikai háziasszony és háziúr képébe. Lett is botrány.
 
A When You're Strange egy olyan ember története, aki pontosan tudta, milyen idegennek lenni. Sem megfejteni, sem ép ésszel felfogni nem lehet, honnan is jöttek azok a sorok, azok a dalok. Az érzékelés ajtóit mindenesetre megnyitotta előttünk.