Az új-zélandi Split Enz felbomlása után a Finn testvérek Ausztráliában gondolták magukat újra. Az évszám 1991. Neil Finn az épp aktuális album elkészítésébe bevonja bátyját, Timet is. A Woodface volt az a korong, mely hidat vert Ausztrália és a kilencvenes évek brit zenéje között. A Weather With You hetekig pörgött a listákon. A Crowded House egyszerre gondolkodott gyönyörű harmóniákban, felemelő, vidám dallamokban és komoly, vagy épp sötét tónusú, fájdalmasan boldog dalokban. Szerelmes volt, szelíd, felkavaró és ihletett. Ha kellett, ragyogóan felszínes, ha kellett, mélységesen mély. A szemi-akusztikus környezet bensőséges, intim miliőt teremtett.
 
Ugyanakkor a Crowded House végig megmaradt popzenekarnak, nem frazírozták, nem vállalták túl magukat. Dalokat írtak, dalokban gondolkodtak. 1993-ban aztán a beszédes című Together Alone után úgy érezték, együtt nincs tovább. A különélés egészen három évvel ezelőttig tartott, amikor is Neil Finn dalszerző-gitáros-énekes épp nekikészült harmadik szólójának, mely véletlen-készakarva egy Crowded House albumot eredményezett. A két session anyagából összegyurmázott Time On Earth korrekt munkaként vonult be a zenekari históriába.
 
Az Intriguer története ennél jóval egyszerűbb, mármint abban a tekintetben, hogy az elejétől fogva zenekari lemeznek készült. A munkálatokba Neil Finn mellett Nick Seymour basszusgitáros, a Supertrampből ismert multiinstrumentalista-gitáros, Mark Hart és a Beck mellett ténykedő dobos, Matt Sherrod vettek részt. Bár az Intriguer egy idén 52 éves ember szellemi terméke, egy cseppet sem öreguras és egyáltalán nem tét nélküli.
 
A tét pedig az, hogy képes-e egy a fénykorán már bőven túllévő banda a rakkenroll alaphangszereivel (gitár, basszus, dob, zongora) saját jogon is műkőképes albumot készíteni. A válasz egyértelmű: igen. Ismét kiderült: a Crowded House a pop kacsacsőrű emlőse, és bár már majdnem úgy tűnt, hogy életképtelen, mégiscsak a főemlősök között a helye. Persze a dalok jó része a középtempó mentén csorog, mégsem vesz erőt rajtunk a leffedt szájú unalom. A kulcsszó ezúttal is az invenció. A korongot ráadásul áthatja valamiféle fanyar mélabú, de hát ez már húsz éve is a koncepció része volt.
 
A Jim Scott (Wilco, Tom Petty, Sting) producerrel felvett lemez dallamai, struktúrái olyan mesterektől idéznek, mint az XTC, a The Beatles, a Big Star vagy a Crosby, Stills, Nash & Young, és még az is elképzelhető, hogy Chris Martint is jobb belátásra bírják. Az experimentális Saturday Sun, a folkos, nagyepikába hajló Archer's Arrows, a korai Radioheadre mutató Amsterdam, az áttetsző, gitárbontogatós Falling Dove mind-mind egy elsőrangú popzenekar elsőrangú popdalai.