Crispian Mills és Alonza Bevan 1988-ban ütköztek először a Temze-parti városban, aztán néhány további arc közreműködésével próbaterembe vonultak, illetve mindenféle pszichedelikus szórakozóhelyeken múlatták az időt. Mills India-mániájának engedve 1993-ban hátizsákos túrán térképezte fel a hinduizmus ősi helyeit. A feltöltekezés olyannyira jól sikerült, hogy 1995-ben meg is nyerték az In The City kvázi-tehetségkutatót, és K című első lemezük a leggyorsabban fogyó debüt lett az Oasis Definitely Maybe-je óta. Az egy IX. századi indiai uralkodóról, a szent életű Kulashekharáról elnevezett banda olyan filmek soundtrackjén szerepelt akkoriban, mint például a Tudom, mit tettél tavaly nyáron, és persze ott nyomult a Glastonbury feszt headlinerei között is.
 
Az 1999-es, tehát a britpop kimúlta után megjelent Peasants, Pigs & Astronauts már vegyes kritikákat kapott. A leáldozáshoz hozzájárult továbbá Mills félresikerült és félremagyarázott, a horogkeresztről mint szimbólumról való eszmefuttatása is. A frontember egy interjúban a jelképet magasztalta, majd hozzátette, reméli, hogy egyszer lángoló horogkeresztek előtt produkálhatja magát, és különben sem hisz a demokráciában. Hiába jött a bocsánatkérés, mondván, ő csupán a szvasztika eredeti indiai jelére gondolt, a sajtó mégis nácinak bélyegezte. Ez bőven elég volt a buktához. A kétezres évek eleje az önálló projektek időszakaként telt a banda életében, majd "titkos" koncertek és egy villámgyors tesztturné után jött az elkerülhetetlen reunion. Bár a 2007-es Strangefolk végül csak a brit lista 69. helyéig araszolt előre, mégis löketet adott a zenekarnak.
 
A Pilgrim's Progress leginkább azoknál indítja be a nyálelválasztást, akik virágos ingben, boka felettig érő farmerben, szimatszatyorral az oldalukon és papuccsal a lábukon szeretik hirdetni a szerelem összetartó erejét. Lucy az égben gyémántok között viháncol, míg alant kikericssárga és zöld celofánvirágok pompáznak. Tiszta LSD-fless. Köszöntünk az 1967-es évben! Arra vonatkozóan viszonylag kevés az adatunk, hogy hány modernkori hippi rohangál a réteken virággal a metszőfogai között, mindenesetre Mills szerint ahhoz pont elég, hogy kelljen nekik egy zenekar, mely visszavarázsolja a szeretet nyarát.
 
A Kula Shaker leginkább a Bors Őrmester-zsakettes The Beatles-hez igazítja magát, miközben a Their Satanic Majesties Request-kori The Rolling Stones is beköszön. De itt vibrál a Traffic és az UFO Clubban szétázott Pink Floyd is. Az égi koncertterem sarkában pedig Brian Jones és George Harrison szippantgatnak mélyeket vízipipájukból. A kaleidoszkópikus kavalkádot az Oasis színezi tovább, és persze minden hangban és hangszerben (tabla, szitár, tambura) India rezonál. A nyitó, vonós, kamarapopos, levitatív Peter Pan R.I.P, a McCartney-szerzeménynek is beillő, folkos Ophelia vagy a korai Pink Floydot és a Jézus Krisztus Szupersztár Heaven On Their Minds-át is megidéző, orgonás Modern Blues mind a hatvanas évek eljövetelét hirdetik.