A Hawkwind a rock ősrobbanása óta itt keringett közöttünk, csak korábban olyan gazdatestekbe bújt, mint a Soft Machine, a Grateful Dead vagy épp a Tangerine Dream, hogy aztán Mr. Manhattan példájára 1969-re összerakja magát. A banda nevét a Rock Enciklopédiába egy dupla koncertalbummal, az 1973-as Space Rituallal írta be. A lemezt kötelező meghallgatnod, mielőtt átlépsz a másik dimenzióba. A hangzó jószerével az 1972-es turnén elhangzó dalokat vonultatta fel. A Robert Calvert költő által kreált multimédiás (lézershow, fényorgia, pucér táncosok, futurisztikus kosztümök, kozmikus díszletek) cirkuszon elővezetett opuszokat narrációval és lúdbőröztető hangkollázzsal egészítették ki, így keltve operaszerű hatást. A hipnotikus, testen kívüli élmény később számos bandának szabott irányt arra vonatkozólag, hogy hogyan is kell kinéznie egy audiovizuális prezentációnak.
 
A zenekar kacskaringós történetébe most nem akarunk belemászni. Legyen elég annyi, hogy a hetvenes évek elején a csillagok útján jártak, később aztán megérezték a gravitáció húzását. Nyilván a folyamatos tagcserék sem tettek jót nekik. A bandában megforduló zenészeknek se szeri, se száma. A Hawkwind lényegében átjáróházként funkcionált. A klasszikus felállásban a gitáros-énekes Dave Brock mellett a Motörhead későbbi alapítója, Mr. Bibircsók, azaz Lemmy Kilmister (basszus), Robert Calvert, Nik Turner (szaxofon, fuvola), Simon King (dob), Del Dettmar (billentyűsök) és Dik Mik (elektronikus kütyük) kormányozták az űrsiklót. Az évek során aztán olyan asztronauták fordultak meg a bázison, mint a Cream oszlopos tagja, Ginger Baker, az angol sci-fi és fantasy szerző, Michael Moorcock vagy épp a szintimágus Tim Blake.
 
A Blood Of The Earth a Hawkwind megszámlálhatatlanul sokadik korongja. Az együttes saját inerciarendszerrel dolgozik. Nincs idő és nincs tér, minden relatív. A zene a múltat idézi, a jelenben hat, de a jövőbe mutat. Ugyanúgy felvehették volna 1973 őszén, mint 2012 után bármikor. A számok alapja blues és hard rock, ugyanakkor a pszichedelia is hangsúlyos szerepet kap. Olyan, mintha a Pink Floyd és Jean Michel Jarre együtt vonultak volna vissza egy gammapoliszi stúdióba, hogy bináris digitális jelekké képezzék le a mindenség hangjait. A Hawkwind univerzuma nem hideg, nem koccannak össze a kihűlt molekulák, inkább béke van és nyugalom. A többségében 5-7 perces szerzemények az Univerzum Mestereinek létét deklarálják. A Holdon zsizsegő, kísérteties, ambientes szintiuszályok terítenek le lepedőt, hogy aztán az érkező TIE Vadászok hangjai riasszanak fel minket.
 
A zaklatott vagy épp repetitív, krautrockos, monoton alapokra széteffektezett riffek (a Prometheus-ban szitár) és a hetvenes évek hangzását idéző pszichedelikus szintetizátorszólók rakódnak. A szövegek leginkább a tudományos fantasztikus irodalomból ismert toposzokra épülnek. Bár új albumról van szó, a You'd Better Believe It korábban már megjelent az 1974-es Hall Of The Mountain Grillen, a Sweet Obsession pedig Brock 1984-es szólójáról az Earthed To The Groundról lehet ismerős.
 
A Blood Of The Earth földi űrutazásának végén magától a világegyetemtől kapjuk meg a diplomát.