Mamut

 Moodysson már jó ideje a svéd és úgy általában az európai művészfilm botrányhőse: a nálunk is sikerrel vetített Lilja 4-ever a gyerekprostitúcióval foglalkozott, a Lyukat ütsz a szívembe a pornográfiával és az erőszakkal kacérkodott, előző filmje, a költőiség határán mozgó Container pedig szimplán és szándékosan nézhetetlen volt. Ehhez képest első nagy, nemzetközi produkciója egyfajta lecsendesedést és komolyodást – sokak szerint visszalépést – hozott, széles kitekintéssel és komoly tanulságokkal.
 
A New Yorkot, Thaiföldet és a Fülöp-szigeteket is érintő történet egy jómódú amerikai család – és filippinó cselédjük – társadalmi helyzetéből indul ki, hogy egyre érzékletesebben értekezzen arról, hogy mi bizony kiszipolyozzuk a világ elmaradott részét, és ennek leginkább a gyerekek isszák meg a levét, itt is, ott meg pláne. És bár ezzel az állítással egy percig sem lehet vitatkozni, viszont így kimondva nem játékfilmről, hanem kissé naiv politizálásról van szó. Amúgy Alejandro González Iñárritu is valami hasonlót fogalmazott meg Babel című filmjében – ahol az itteni főszereplő, a mindig lenyűgöző Gael Garcia Bernal is feltűnt –, csak szebben és jobban, és, ha már a harmadik világról van szó, akkor inkább hiszek egy mexikóinak, mint egy svédnek.