Kedvenc helyek

I Am Arrows: Sun Comes Up Again

est.hu:
7/10
|
olvasói
9/10 (2)
[ indie / pop / rock ] Egymás érdemeinek elismerése mellett "személyes okok miatt" távozott a Razorlight dobosa, Andy Burrows. A tenyérbemászó képű Johnny Borrell frontember sajnálkozott. A Sun Comes Up Againt meghallgatva kiderül: jogosan.
A zakkant és folyamatos túladagolásban vergődő Libertines haveri köréből verbuválódott Razorlight a gitáros indie kellős közepén, 2004-ben debütált. Az Up All Nightot szokás ígéretes bemutatkozásként nyilvántartani, annak ellenére, hogy csak az idő szépíti meg az emlékeket.
 
Nem volt az nagy, de még közepes durranás sem, csak egy a jól ismert panelekből kis baráti segítséggel összelapátolt iparosmunka. Annál nagyobb volt az elismerés 2006-ban, amikor is a Borrell-művek hogy, hogy nem, előrukkoltak a cím nélküli másodikkal.
 
A Razorlight ígéretből bizonyítékká vált, legalábbis arra nézvést, hogy dobbal, gitárokkal és megfelelő ihlettel még mindig érvényes rakkenrollt lehet tolni. Nem volt gyenge dal a korongon, de még üresjárat se nagyon. Voltak viszont fogós slágerek, olyanok, mint az In The Morning vagy a Hold On. Csúcsprodukcióval volt dolgunk, mely ugyanúgy visszautalt a hetvenes évek végi CBGB bandákra (Talking Heads, Blondie, Television), mint a hatvanas évek Motownjára, a new wave-re, meg a punkokra és a fehér reggae istenekre, úgymint a The Clash és a The Police.
 
Az arc azonban túl nagyra nőtt, a dalszerzés terén viszont nem igazán sikerült fejlődni. A harmadik mű (Slipway Fires) majd' elcsöppent a sok érzelemtől, a sok zongorától, és valljuk be, Borrell is többet szerepelt rajta az indokoltnál. Inkább szólt róla és kísérőiről, mintsem a Razorlightról, mint zenekarról. Persze az egyszeri AOR-rajongó szoft-rockerek simán beszopták, ám a lemez mégsem volt több, mint egy szórakoztató Fleetwood Mac utánlövés.
 
I Am Arrows
I Am Arrows
Nem csoda, hogy Andy Burrows dobbantott, és összegründolta az I Am Arrows-t. Az öttagú bandában Andy mellett öccse, Ben basszusozik és vokálozik, a Chetwood-tesók közül Adam szólózik, Ben pedig a bőröket kezeli, míg a ritmusgitárt Nick Hill pengeti. Az már korábban is világos volt, hogy Andy-nek van érzéke a dalszerzéshez. A négy évvel ezelőtti Razorlight mesterművön még csak két számot jegyzett (America, Before I Fall To Pieces), a két évvel ezelőttin pedig már négynek volt társszerzője (Hostage Of Love, 60 Thompson, Stinger, Burberry Blue Eyes).
 
Paul Epworth producer (The Futureheads, Bloc Party) haverjával és társával, Eliot James-szel (Two Door Cinema Club, Noah and the Whale) felvett Sun Comes Up Again szimpatikus, sokszínű, de végig azonos hangulati tartományban tartózkodó poplemez. Nincsenek rajta magasságok, de nagy mélységek sem. Csak dalok. Természetesek, hitelesek, cukormáz nélküliek.
 
A napfényes, tapsikolós, leginkább Graham Coxon szólóival feleselő Nun perfekt nyitás. A folkos Far Enough Away lehetne egy Tunng ballada is, míg a No Wonder annyira szárnyal, amennyire csak egy McCartney-óda tud, de több ponton beugrik az Electric Light Orchestra is. Az elektronikus alapú, édes-falzettben énekelt, fülbemászó Green Grass-t egy indie-Eagles is játszhatná, míg a So Long Ago egy umcaccás, háromnegyedes keringő. A hangszerelés sem ragad le az alapoknál (elektromos és akusztikus gitár, dob, ütőhangszerek, basszus, zongora, vonósok), a The Us-ban például csembaló szól.
 
Összességében a Sun Comes Up Again valóban elhozza a napot, miközben a Razorlight egyelőre a sötétben tapogatózik.
Radics Gábor
2010.08.26
|


Játék
One-woman show egy utolsó felvonásban William Luce művéből a GK Társulat és a Manna produkciójában.
Ma este az Akvárium klubban Adam Naas. Nézzétek csak, ő az új Lenny Kravitz. #adamnaas #koncertajanlo#programajanlo #akvariumklub
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.