Kedvenc helyek

Girls: Father, Son, Holy Ghost

est.hu:
10/10
|
olvasói
9/10 (17)
[ indie / pop / rock ] Kezdetben volt az ige, aztán az ige testté lett. Christopher Owens köztünk jár, mi pedig ha hiszünk benne, és az ő királyságában, velünk lesz az idők végezetéig.
Nem véletlen a bibliai párhuzam: a srác bigott környezetben nőtt fel. A legendárium szerint egészen 16 éves koráig azt se tudta a hétköznapokról, hogy azokat eszik-e vagy isszák. A Children Of God nevű szekta tagjai keményvonalas hívők, még az orvosi beavatkozást is tiltják, így aztán anyja gyakorlatilag hagyta meghalni tüdőgyulladásos testvérét. Az apánál ekkor betelt a pohár, faképnél hagyta a családot, Christopher pedig tűrt és tűrt.

Aztán kamaszkorában megnyílt a világ, megismerkedett a popzenével, és szivacsként szívta magába, majd 2009-ben társával kiadta az év egyik legütősebb debütálását. A dalszerző-énekes-gitáros és a basszusgitáros-hangszerelő-producer Chet Jr. White nem sokat pöcsölt az ötleteléssel, az egyszerűen csak Album címmel illetett bemutatkozás eleve magában hordozta egy üstököskarrier lehetőségét. A San Franciscói zenekar aztán 2010-ben a Broken Dreams Cup EP-vel további bizalmasokat gyűjtött, mígnem most megkaptuk a csodát.

A Father, Son, Holy Ghost tökéletes poplemez. Képes sűríteni a pop valamennyi erényét, azaz fülbemászó, mégis meghökkentő, okos, de nem okoskodó, hitről, szeretetről, elfogadásról, megbocsátásról, erkölcsről beszél, de soha nem prédikál. Mégis tapintható a spirituális sugárzás. Átütő lemez, mely nemcsak beteljesíti az ígéretet, de a fejlődés és az új irányokba való ellépés lehetőségét is hordozza. Jelenleg el sem tudjuk képzelni, Owens képes lesz-e gyenge lemezzel előállni bármikor is.
 
A duó (igaz, élőben kettőnél többen zenélnek a színpadon) még ahhoz is elég bátor volt, hogy ne valami nagynevű produceristenséggel gondoztassa az óriási elvárás terhe alatt készülő második lemezt, hanem a The Vines és a Starsailor hangmérnökeként dolgozó Doug Boehmra bízzák azt. Zseniális ötlet volt. Boehm "hangzásilag" mindet kihozott az anyagból, de nem nyomta rá saját védjegyét, nem telepedett rá a műre, ami egy sztárproducer esetében nyilván megtörtént volna. Azzal együtt, hogy minden szám más és más, páratlanul karakteres és egységes az album.

A Girls-szel kapcsolatban az ötvenes-hatvanas évek doo-wopját, az akusztikus folkot, a zúzós zajrockot, a pszichedelikus és progresszív rockot, a szörf-popot, a puritán lo-fit szokás emlegetni (azaz majdnem mindent), személy (és zenekar) szerint pedig Elvis Costellót, Paul Simont, a The Beach Boys-t és a Pink Floydot (több helyen konkrétan bejön a The Great Gig In The Sky vokálja). Ugyanakkor szó sincs hommage-ról.

A Father, Son, Holy Ghost csak és kizárólag a Girls-ről szól, benne pedig egy isteni tehetséggel megáldott dalszerzőről, aki olyan darabokkal bizonyítja egy felsőbb rendező erő létét, mint az ötvenes-hatvanas évekbeli kaliforniai napfényt és a Pulp britpopját összeboronáló Honey Bunny, a Led Zeppelines hard rock riffre épülő, kvázi-instrumentális Die, az édes, vágyakozó, Lemonheads-es Saying I Love You, a gitárballadából monumentális, pink floydi pszichedeliába forduló, késő The Beatles-es ízeket hordozó Vomit - meg az összes többi.
Radics Gábor
2011.10.04
|


Játék
Ester Rada az élő bizonyíték rá, hogy jelentősen lerövidíthető az az időszak, amikor a kezdő zenész ötvenfős klubokban kényszerül játszani húsz fizető vendég előtt.
Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.