Ez a supergroup földi körülmények között nem is létezhetne. Hiszen azt azért mégsem vehetjük komolyan, hogy olyan formátumú személyiségek, mint bizonyos Mick Jagger, akit immáron negyven egynéhány éve nem mutatnak be koncerten, mert minek, mindenki ismeri, tehát Jagger, aztán Bob Marley fia, Damian, egy bollywoodi zeneszerző, a többek között az Oscar-díjas Gettó milliomos zenéjét is jegyző A. R. Rahman, a Eurythmics alapítója, Dave Stewart és a fiatal kora ellenére a csúcs blues/soul-nőstények között jegyzett Joss Stone sokáig - vagy akár egyetlen percig is - megfér egy zenekarban. Valószerűtlen ez az ötös, de annyi baj legyen, ha működik. Nos, hogy tényleg működik-e, mindjárt kiderül, de előbb egy kis színes.

A banda ötlete Stewart agyából pattant ki St. Ann's Bay-ben, Jamaicán, aki meggyőzte Jaggert, aztán jöttek a többiek, bevonultak a Los Angeles-i Jim Henson Studióba, és tíz nap alatt felvettek majd' harminc számot. A főszereplőknek olyan személyzet segített, mint Marley ritmusszekciójának basszistája, Shiah Coore és dobosa, Courtney Diedrick, a vonósokért pedig Stewart társa, Ann Marie Calhoun felelt.

Ami jó, hogy a SuperHeavy nem Stones-t játszik. Ami rossz, hogy a SuperHeavy nem Stones-t játszik. Jaggernek kizárólag az áll jól, amikor Ő Mick Jagger a The Rolling Stones-ból, ezért nem működtek igazán soha szólólemezei, és ezért nem működik igazán ez a lemez sem. Mert attól, hogy a Jagger-Jagger meccs kiütéses győzelemmel ér véget, még nem született újra a rakkenroll. Ami viszont tényleg plusz pont, hogy az óriások nem mossák le, sőt inkább támogatják, kiegészítik egymást. De.

A nyitó, raggás SuperHeavy öt percen át hömpölygő, izmos darab, soullal, rockkal, gospel-kórusért kiált. Klassz. Az Unbelievable egy odakent reggae, a kislemezes Miracle Worker még inkább az, tekintélyes pop gellerrel, az electro bázisú Energy a U2-t linkeli, a Satyameva Jayathe egy hindi versekre húzott reggae, a One Day One Night olyan, mint egy közepes Stones-ballada, támolygó, a végén indiai témával, az I Can't Take It No More pedig a rockosabb vonalat izzítja, és így tovább, és így tovább.

A SuperHeavy első és vélhetően utolsó albumára balladás reggae-ket és reggae-s balladákat pakolt, így leginkább a pehely-, esetleg a középnehéz súlyban indulhat sikerrel, de ott sem a szuperhősök között.