Kedvenc helyek

Charlotte Gainsbourg: Stage Whisper

est.hu:
7/10
|
olvasói
(0)
[ alternative / experimental / indie / rock ] Soha nem esett abba a hibába, amibe a színésznők szoktak lemezkészítés címszó alatt. Soha nem színészkedett, csak játszott. Eddig kiadott két (három) lemezt. A Stage Whisper csak látszatra dupla.
Az önismétlés elkerülése végett most eltekintenénk attól, hogy felmondjuk a biográfiát, az korábbi cikkeinkben úgyis elolvasható nagyvonalakban. Koncentráljunk inkább a jelen albumra, mely annak ellenére, hogy a közel hetven perces játékidő, a 19 szám és a dupla formátum nagyszabású sorlemezt sejtet, mégiscsak egy resztligyűjtemény, annak viszont első osztályú.
 
Az "egyes" lemezen 8 új szám, a "kettesen" pedig az európai koncertkörúton rögzített dalok, amelyek főként az Airrel, Jarvis Cockerrel, a The Divine Comedy-s Neil Hannonnal és a Radiohead-varázslóval, Nigel Godrich-csel feljátszott éteri 5:55 és a szinte napra pontosan két évvel ezelőtt megjelent IRM című lemez anyagából szemezgetnek, megspékelve egy-két személyre szabott opcióval.

Serge Gainsbourg lánya ezúttal is Beckkel dolgozott (persze, hiszen a lemez első fele a korábban szintén Beckkel készült IRM-korongról lemaradt dalokat hordozza). Ilyenformán persze a Stage Whisper csupán egy hézagkiöltő munka, a kifejezetten jó alapanyagnak köszönhetően azonban csak minimális a hiányérzetünk.

A nyitó Terrible Angels tipikus Beck-szám. Nyüzsgő, pezsgő elektronika bluesos alapon. A The Cure Hot Hot Hotjának basszusmenetére fűzött Paradisco electropop, melyben egyszerre keveredik a múlt és a jövő. Gainsbourg tökéletesen hideg és távolságtartó, akárcsak Björk. Az All the Rain dobjai éppúgy pattognak, mint esőcseppek a párkányon, miközben Charlotte éteri, pszichedelikus éneke párássá, ködössé, vízfüggönyössé varázsolja a dalt.
 
A folkos, egyszerűségében is szépséges White Telephone leginkább Beck Sea Change-korszakára tesz utalásokat, de az Anna is nagyjából ezeket az érzelmi húrokat pengeti, több felszabadultsággal, több poppal, szitáros közjátékkal és finoman elektronikus alappal. A Noah And The Whale-es Charlie Finkkel duettben előadott Got To Let Go fülbemászó, csetlő-botló popdal, kissé bárgyú, de épp az esetlensége miatt szerethető. A visszafogott Out Of Touch után a még visszafogottabb, folkos, zongorás-akusztikus gitáros, szentimentális Memoir zárja az "új" számokat felvonultató albumot, hogy aztán a másik lemezen egyenesen egy koncert közepébe csöppenjünk.

Azzal együtt, hogy nem biztos, hogy Charlotte Gainsbourg pont az az előadó, akitől kihagyhatatlan egy koncertalbum, alapvetően nincs gond az élősködéssel sem. Még akkor sem, ha az albumverziókhoz képest kissé megemelt dinamikai szinttel előadott számok nem igazán tesznek hozzá az originális darabokhoz. Gainsbourg egyébként szinte belesimul a hangszerek szőnyegébe, így aztán nem ő áll a reflektorfényben, hanem a produkció, ami tulajdonképpen nem is baj. Talán csupán Dylan Just Like a Womanjének előadása közben válik uralkodóvá. Ami további pozitívum, hogy Charlotte élőben sem modoros, nem maníros és nem teátrális, erotikus kisugárzása, arányérzéke, szerethető szeleburdisága és nőisége azonban így is átjön.

Azt meg, hogy az IRM, a Trick Pony, a Voyage, a Cocker fémjelezte Set Yourself On Fire vagy épp a Heaven Can Wait tök jó kis popszámok, eddig is tudtuk.
Radics Gábor
2012.01.13
|


Játék
One-woman show egy utolsó felvonásban William Luce művéből a GK Társulat és a Manna produkciójában.
Már a lelőhelyeken az új Pesti Est! Fotózkodj vele ha látod, használd a #pestiestles hashtaget, és mi belépőkkel ajándékozunk meg! #jatek #hashtagjáték #nyeremenyjatek #kulturalisjatek
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.