A férfi ugyan (térben) egyre közelebb kerül céljához, ám eközben – az autón kívül és belül is – egyre nagyobb lesz a káosz. David Cronenberg szinte közvetlenül a színtelen-szagtalan Veszélyes vágy után jelentkezik újabb művével. A Cosmopolis kecsegtető előjelei alapján az alkotó új munkájával visszatalálhatott volna arra az útra, amit a Karambollal hagyott el. A rendező most is egy kultszerző, ezúttal Don DeLillo regénye alapján dolgozott, mely rokona Ballard Karamboljának: hasonlóan futurisztikus és technicista, sőt még egy bizonyos fajta fétis is megfigyelhető benne, csak az autóbaleset-megszállottakkal ellentétben a Cosmopolis főhősének fétise – egyebek mellett – épp a sérülések elkerülése. 
 
Cronenberg új alkotására azonban nagyon nehéz nem kísérleti filmként tekinteni: rendkívül steril, képileg a már-már abnormálisan szimmetrikus kompozíciók uralják. Jelentős része egy limuzin belsejében játszódik, ahol a színészek (akik jórészt a kapitalizmusra, a közgazdaság szabályaira és magára az életre vonatkozó axiómákat és egyéb magvas gondolatokat vágnak szemérmetlenül a néző arcába) nem átélhető jelenetek szereplői, inkább egy-egy bizarr performance résztvevői. A Cosmopolist így érdekes figyelni, de nem lehet mesterműnek tekinteni – vagy akár csak komolyan venni...