Kedvenc helyek

Jack White: Blunderbuss

est.hu:
9/10
|
olvasói
9/10 (7)
[ blues / country / folk / rock ] A veszteségből és kiábrándultságból nem egy esetben született már maradandó album, gondoljunk csak a leghíresebbre, Dylan Blood On The Tracks-ére. Ha van igazság a Földön, a Blunderbuss-ból is legenda lesz.
Jack White a 21. század egyik legtehetségesebb dalszerzője. Hogy miért, arra csak homályos találgatás a válasz. Talán azért, mert ennek az amerikai srácnak nem kellett semmi hókuszpókuszt bevetni ahhoz, hogy kisujjból rázza ki az elementáris dalokat. White a gyökerektől indul, a bluestól, a folktól, a countrytól, és bluest, folkot és countryt is játszik, zenéjével kapcsolatban mégsem merül fel egy pillanatra sem a pastiche vád. Jack White egy személyben maga a Rock and Roll Hall of Fame.

1999-ben még senki nem gondolta volna erről a detroiti fiatalemberről, hogy társával, nővérével, szeretőjével, barátjával és munkatársával, Meggel ők ketten készítik el a kétezres évek legjobb albumsorozatát. Pedig a The White Stripes primer, garázsos White Blood Cells-e, a csúcsműnek kikiáltott, zseniálisan egyszerű és egyszerűségében is többrétegű Elephant, a zongorás, higgadt Get Behind Me Satan vagy épp az elektromosan újratöltött, kísérletezős Icky Thump olyan szellemről árulkodik, amely még a hatvanas évek végén veszett ki a rockból.

A piros-fehér-fekete hősök tavaly feloszlatták magukat, ehhez jött még Jack válása, illetve az, hogy bandái, a tesztoszterontól duzzadó The Raconteurs és a voodoo mágiás The Dead Weather igazából soha nem tudták átlépni saját árnyékukat, még akkor sem, ha albumaik rendre hozták a "megszokott minőséget". Volt mit feljegyezni tehát az elmúlt öt év veszteséglistájára. Nem csoda, hogy White külön utakat kezdett keresni. Dolgozott együtt Tom Jones-szal és RZA-vel, majd Detroitból Nashville-be költözött, és új számok írásába kezdett. "Ezek a dalok csak rólam szólnak, a saját gyermekeim. A The White Stripes-ban Meg ízlése dominált, ezúttal azonban minden hangért én felelek" - nyilatkozta White. Ez alapján persze tarthattunk volna attól, hogy a Blunderbuss egy "ki, ha én nem" korong lesz. De Jack ennél sokkal okosabb, és nagyságrendekkel biztosabb kezű dalszerző.

Nincs itt semmi túlzás és mesterkéltség, csak őszinteség, erő, hangerő és karizma. Jack szívvel-lélekkel játszik, így aztán az analóg kor, az ötvenes-hatvanas évek élettel telnek meg, múltidézésnek nyoma sincs. Az album origójában persze megint csak a gyökér blues, a folk és a country áll. A nashville-i kollégákat felsorakoztató kísérőzenészek az alapok (gitár, zongora, basszus, dob) mellett olyan különlegesnek mondható hangszereket szólaltatnak meg, mint a marimba, a mandolin, a hegedű, a klarinét, a tamburin, az orgona, a Wurlitzer vagy épp a csörgő. A szövegek kellő intelligenciával kezelik a szakítást. Be-beszólnak ugyan a "nőnek", bár mindezt idézőjelbe teszi, hogy a korongon Jack volt felesége, Karen Elson szupermodell is vokálozik.

A dalok széles skálát járnak be, a Led Zeppelin fémes, nyers bluesától (Sixteen Saltines), a Hypocritical Kiss vagy a címadó által fémjelzett folkos, gitáros-zongorás balladákon át (különösen sok billentyűs rész jutott Brooke Waggoner elektromos Rhodes-ának), a The Kinks brit középosztályt megéneklő, történetmesélős popjáig (Hip (Eponymous) Poor Boy) megannyi árnyalattal találkozunk itt. Vannak egyéb finomságok is: a Dave Brubeck korszakos Take Five-jának ritmusképletére épített Take Me With You When You Go egyszer csak meggondolja magát, és sivító rockminioperává terebélyesedik. A nyers Freedom at 21 visszhangos dobjai olyan kísérteties hangulatot árasztanak, mintha Bonzo lelke tért volna vissza egy jamre. A bugis Trash Tongue Talker pont olyan, mint egy lemaradt szám a Stones bármelyik 1968 és 1972 között készült albumáról, és akkor még nem beszéltünk a doo-wop és rhythm and blues legenda, Rudy Toombs I'm Shakinjének feldolgozásáról, ami bárki mástól idegenül hatna, de nem White-tól.

Ezt a lemezt nem készíthette volna el sem a The White Stripes, sem a The Raconteurs, főként pedig nem a The Dead Weather, mindehhez túl személyes. A Blunderbuss csak és kizárólag Jack White rock'n'roll attitűdjének terméke, és mint ilyen, az év eddigi legjobb albuma.
Radics Gábor
2012.06.05
|


Játék
A szépség és a szörnyeteg alkotói ezúttal a Diótörő meséjét dolgozták fel újszerű, mágikus tálalásban, nagyszerű színészek közreműködésével.
Copyright © 2019 Minnetonka Lapkiadó Kft.