Álex de la Iglesia (A Fenevad napja, Elszabott frigy) új filmje azonban még a mozgókép zsánervirtuózait és azok legnagyobb rajongóit is váratlanul érte. A Becstelen Brigantykat éppen akkortájt befejező Quentin Tarantino a 2010-es Velencei Filmfesztivál zsűrielnökeként az egekig magasztalta az Egy őrült szerelem balladáját, Iglesia pedig, ha nem is az Arany Oroszlánnal, de a legjobb rendezőnek és forgatókönyvírónak járó díjakkal térhetett haza.
 
A direktor a fasizmus spanyolországi térhódításáról, a polgárháborúról, az ellenállók kegyetlen kiirtásáról és Franco tábornok önkényuralmáról sajátosan vall: hazája huszadik századi történelmének legsötétebb, máig ellentmondásosan kezelt négy évtizede egy cirkuszi bohóc, Javier (Carlos Areces) horrorba forduló történetében éled újra.  
 
Iglesia észvesztő műfajkollázst rak elénk: egy bús-nosztalgikus háborús sztorival indít, amely karriertörténetbe úszik át, ez egy erős romantikus szálba fut bele, ahogy pedig Javier Natalia (Carolina Bang) iránti rajongása őrületté fokozódik, véres bosszú-horrorba vált. Csak úgy röpködnek a hommage-zsok (megidéztetik Fellini, Hitchcock, King Kong, Batman, de Tarantino és Rodriguez is), a néző pedig örül, és kapkodja a fejét – egy darabig. Mert egy ponton valahogy megbillen az egyensúly, a vérbő posztmodern opus túl sok irányba akar elindulni, és zavaróan öncélúvá válik. Az utolsó jelenet viszont nagyon üt.