Itt hamarosan sorsszerű találkozásban lesz része: megismerkedik bálványával, az Alexandre Lagarde (Jean Reno) nevű sztárséffel, a szakma nagy öregjével, aki – miután meggyőződött rátermettségéről – rögvest fel is kéri Jackyt segédjének.
 
Lagarde-nak is megvan egyébként a maga baja, nyikhaj főnöke ugyanis egy másik nyikhajt, egy fiatal séfet akar a helyére szerződtetni, és szent elhatározása, hogy valahogy eltávolítja őt a jónevű étterem konyhájának éléről. Jackynak és Lagarde-nak így össze kell fognia, hogy munkahelyük és jó hírük megmentése érdekében valami igazán átütőt produkáljanak a jövő konyhája, a molekuláris gasztronómia világában (ami pont olyan ínycsiklandó, mint amilyennek hangzik). 
 
A francia forgatókönyvíró-rendező, Daniel Cohen (A birodalom visszavár) gasztrokomédiája nem lett olyan gusztusos, mint amit egy Jean Reno főszereplésével forgatott filmtől várnánk. Gasztronómia és filmművészet találkozásából születtek már sikerült darabok (élükön a bűbájos L'ecsóval), de ha a hozzávalók közt csak ügyetlenül megírt karaktereket, gyengécske poénokat és harmatos fordulatokat találunk, akkor nincs az az elhivatott szakács, aki a végeredményt feljavítaná. Az Én, a séfnek ráadásul a befejezése is olyan suta, hogy szinte minden eleme kitalálható.