Tíz év telt el azóta, hogy Ravi Shankar lánya kiadta debütáló, Come Away with Me című albumát, amely azonnal világsztár-pozícióba jutatta a kedvesen mosolygó, őzikeszemű csalogányt. Persze, hiszen jó egy kicsit megnyugodni. Jones jazzes popdalai pedig mindennél és mindenkinél alkalmasabbak voltak a relaxáláshoz, és valljuk be, az unalomhoz is. Mert hiába a sikersztori, a több tízmillió eladott album, azért egy kicsit értetlenkedve állunk a Norah Jones-jelenség előtt. Persze nem kell mindig mindent megmagyarázni.

Hiába volt nem kicsit egysíkú az 1979-es születésű Miss Melankólia korongja, jókor jött, jó helyre, így a következő években egész kis szintér nőtte ki magát körülötte. Érkezett Katie Melua, Corinne Bailey Rae és Madeleine Peyroux, mi pedig nyakig merültünk az ábrándos, álmos, szedált csicseregésben, és ezzel együtt persze örülhettünk is, hogy az őrült tempót diktáló világban él egy ilyen lány, akivel történhet bármi, ő csak zongorázik rendíthetetlenül, mosolyog, és dúdol halkan.

A 2004-es Feels Like Home szintén egységesen fátyolos volt, több countryval és folkkal. A Texas-ból származó előadónő ugyanezt gömbölyítette tovább harmadik, Not Too Late (2007) című dalcsokrán is. Így hiába hozott össze Little Willies nevű hobbizenekarával 2006-ban egy örömzenés, feldolgozós country albumot, ebből vajmi kevés szűrődött át saját lemezére. Norah ezzel együtt érzéki, érzékeny és kifinomult maradt, és továbbra is úgy kerülte a kockázatot, mint macska a forró kását. A három évvel ezelőtti The Fallról aztán azt állította, hogy kevésbé lesz szolid, szelíd, és azok is fogyasztani tudják majd, akik nem éreznek lelkiismeretfurdalást, ha hétvégén elfelejtik meglocsolni a szobanövényeket. Ezzel együtt a lemez maradt, ami volt, álmos kisvárosi balladák füzére, amik szépnek szépek ugyan, de csak annyira, mint egy elfelejtett emlék.

Pont ezért örülünk visszafogottan a Little Broken Heartsnak, merthogy Danger Mouse (The Black Keys, Gnarls Barkley, Beck, Broken Bells) ha nem is mert nagyot álmodni, mégiscsak felébresztette Norah-t. Persze az album továbbra sem billen ki a luxuspop kategóriából, de egy hangyányival merészebb, kísérletezőbb és sötétebb, mint amit ez a bűbájos nő bármikor korábban csinált. Szakítós lemez, olyannyira, hogy egyesek szerint Marvin Gaye Here, My Dearjének egyenes ági leszármazottja. Mi azért ezt nem halljuk ki belőle, azt viszont igen, hogy Danger Mouse-nak sikerült megfűszerezni az alapjában sótlan dalokat.

Olyanokra gondolunk, mint a többször előforduló háttérszörcsögések, zörejek, zajok, effektek, például a Good Morning éteri szinti- és vonósfátyla, a Say Goodbye hiphopos groove-ja és morcheebás hangszerelése, a címadó vadnyugati gitárpilinckázása, a Take It Back végén hallható katartikusnak szánt, szétütött, zongorás-vonós-zsizsegő hangörvény, vagy épp az After The Fall slide-játéka, lebegő orgonája és reggae-s lüktetése. A Happy Pills és az Out On The Road pedig - annak ellenére, hogy tipikus régimódi dalok - valahogy mégis vannak olyan karakteresek, hogy megragadnak, ami elég ritka egy Norah Jones-szám esetében.

Az egy 1965-ös Russ Meyer-film, a Mudhoney plakátjára utaló borítóval megjelent lemez messze Miss Jones legszórakoztatóbb albuma, bár egy-két elnyomott ásítást így sem úszunk meg.