Kedvenc helyek

Gaz Coombes Presents: Here Come The Bombs

est.hu:
8/10
|
olvasói
(0)
[ indie / rock ] A kilencvenes évek közepi britpopnak megvoltak a maga várkapitányai (Oasis, Blur, Verve, Pulp, Suede), mégis egy kis apródra emlékszünk talán a legszívesebben. A Supergrass 2010-es feloszlásáig soha nem botlott meg. A frontember, Gaz Coombes most szólóban debütál.
A britpop kölykei szeleburdi és virgonc módon formálták saját képükre a hatvanas évekbeli beatet és modot, a hetvenes glam rockot és szoft popot, meg a posztpunkot, azaz a nyolcvanas évek eleji új hullámig minden zenei irányzatot. Eleinte még lehetett hasonlítgatni, de aztán feleslegessé vált minden méricskélés, győzött a tehetség és a páratlan lemezsorozat.

Az alig 18 évesen feljátszott, 1995-ös I Should Coco mára már megkerülhetetlen klasszikus, de nem maradt le tőle a sorban utána következő In It for the Money sem. És bár igaz, hogy az 1999-es Supergrasst kissé túlkombinálták, a 2002-es Life on Other Planetsre mégiscsak visszataláltak a kezdeti időszak könnyed, jópofa, de nem jópofáskodó popjához. A 2005-ös, Franciaországban felvett Road to Rouen aztán fajsúlyosabb lett. A Supergrass "felnőtt" lemeze után már csak egy kiadványra futotta. És bár a négy éve kiadott, főként Bowie-t és a glam korszakot beidéző Diamond Hoo Ha is remek dalgyűjtemény, a tagok szétszóródtak.

A Supergrass lelke és fő dalszerzője, Gaz Coombes első saját neve alatt kiadott lemezén valamennyi hangszert maga játszotta fel. Producernek pedig azt a Sam Williamst hívta meg, aki az oxfordi négyes első, a fentiekben méltatott albumán is segédkezett. A vészjósló cím, valamint a cinikus, sötét humorú szövegvilág ellenére a Here Come The Bombs nem depresszív. Gaz ilyet talán nem is tud írni. Nagyszerű, kimunkált, változatosan hangszerelt, az elektronikát bátran és sokrétűen alkalmazó, feszes ritmusú és színes dalparkkal van dolgunk. A számok persze ugyanúgy a hatvanas-hetvenes évek kaleidoszkopikus hangképeit villantják fel, bár ezúttal jóval több a kísérletezés.

A Here Come The Bombs nyomokban tartalmazhat Rolling Stones-, John Lennon-, Pink Floyd- és funk utalásokat, meg glam rockot persze, az eredő azonban összetéveszthetetlenül gazcoombes-os. Elegáns és kúl popzene ez, okos és szellemes, tele rafinált dallamokkal.

A repülő bomba szemszögéből megírt Bomb némileg a Pink Floyd On The Runjára hajazó bugyogó szintikkel indul, majd elkent, radioheades lebegéssel folytatódik, hogy aztán a végére lecsendesedve szünet nélkül menjen át a zsizsegő, krautrockos, a középén még egy furcsa futurisztikus-pszichedelikus toldást is kapó, a végére pedig punkosan bereccsenő Hot Fruitba. A trappoló Whore és a csendesen szárnyaló, de a végére beinduló Sub Divider kiválóan készíti elő a hat perces akusztikus gitárpengetésből fokozatosan kibomló, indusztriális középrésszel operáló Universal Cinema-t.

Itt már egyértelmű: Coombes-t nem érdekli a listahelyezés, ez a lemez figyelmet kíván. Ugyanakkor persze nem képes kibújni a bőréből, hiszen a beates Simulator pont olyan, mintha a korai lemezekről maradt volna le, de a ködös, finom White Noise is ott lehetne bármelyik klencvenes Supergrass-albumon.

A Here Come The Bombs az idei év legjobb "britpop" lemeze, még akkor is, ha a brit és a pop szavakat már rég külön írjuk.
Radics Gábor
2012.06.28
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.