A napfényes hatvanas években sok minden történt, pontosabban ez volt az az évtized, amikor egyszerre történt meg "a minden". Így az is, hogy egy teljesen ismeretlen külvárosi zenekar szörfrockjával egy csapásra beférkőzött a tinik szívébe, és hipp-hopp a listák élén találta magát, hogy aztán még a The Beatles-nek is kiadja az útját. 1964-re a The Beach Boys már az Államok legnépszerűbb bandája volt, és azon kevés csapat közé tartozott, amelyek a brit invázió ellenére is arattak. Aztán beütött a krach.
 
A zenekar agytrösztje Brian Wilson kimerült, idegösszeroppanást kapott, és rövid úton arra jutott, ezután a koncertezés helyett csupán a dalszerzése fog koncentrálni. A visszavonulásnak olyan albumlegendák lettek a termékei, mint a popzene alfájának és omegájának aposztrofált, barokkos, miniatűr popszimfóniákat felvonultató, cizellált, harmóniagazdag, szárnyaló és korát megelőző 1966-os Pet Sounds, na és persze a popzene legfontosabb elveszett albuma, a pszichés és fizikai gyötrelmek között született, hallucinogének és végletes emóciók által ihletett, csupán 2004-ben kiadott, ragyogó "Istennek szóló tinédzserszimfónia", a SMiLE.
 
Az LSD-tripbe ragadt Wilson aztán végképp kimerült, a zenekar pedig eltűnni látszott a süllyesztőben (azért az 1971-es Surf's Up tisztességes munka volt), és bár a régi dalaikra épülő haknik sikeresek voltak, nem lehetett komolyan venni az együttes újabb és újabb lemezeit. A mélypont a nyolcvanas évek sikerfilmjében, a Tom Cruise főszereplésével készült Cocktailban elhangzó Kokomo volt.
 
Ezzel együtt a SMiLE 2004-es, Wilson-féle kiadása, valamint az agyag 2011-es Beach Boys-változata újra ráirányította a zenekarra a figyelmet. És akkor még nem beszéltünk azokról a kurrens, kétezres évekbeli előadókról (Fleet Foxes, Animal Collective, Mark Ronson), akik elsődleges forrásként hivatkoztak a szörfös fiúkra. A The Beach Boys tehát úgy korunk egyik legfontosabb zenekara, hogy évtizedek óta nem csináltak semmi igazán fontosat és kiemelkedőt. A zenekar, ami ott sem volt, mégis klasszikus. 
A mentális zavaraiból 1988-ra kigyógyuló Brian Wilson most visszatért, hogy a többi még élő taggal, Mike Love-val, Al Jardine-nal és Bruce Johnstonnal, valamint David Marks-szal összeállva tudassa a világgal, a kaliforniai napfény pont olyan vakító, mint ötven éve volt.
 
A That's Why God Made The Radio első fele szikrázó, a másodikra azonban beborul az ég, és szemerkélni kezd az eső, de érdekes módon mégis ez menti meg a lemezt. Az a capella Think About The Days olyan, mint egy istentisztelet, amelyen Wilsonék ezúttal saját oltáruk előtt borulnak le. Gyönyörű harmóniák és egy megható zongorafutam. A rögvest másodiknak érkező, fúvósokkal felturbózott tengerparti címadó szintén a régmúlt napok előtt tiszteleg, többszólamú vokálokkal és ragadós melódiával. A subidubi, szerelmes, tapsikolós Isn't It Time megintcsak a szerelem nyarát idézi, némi összekacsintó humorral fűszerezve. Az álomvilágban élő Spring Vacation ugyanezt a vonalat viszi tovább: "We're back together / Easy money / Ain't life funny", vagy egy másik sor: "Spring Vacation / Good Vibration". Mi ez, ha nem önirónia? És a napfürdőző zene is pont ennyire önironikus. Az album első kétharmada így telik.
 
Érkeznek a kaliforniai álmok, aztán megtörténik a csoda. És bár az utolsó harmadban tálalt dalok sötétebbek, ezek mutatják meg leginkább Wilson géniuszát.  A Strange World, a From There To Back Again, a Pacific Coast Highway és a Summer's Gone ha nem is érik el a SMiLE zsenialitását, mégis emlékezetes darabok. Szomorkás zongorafutamok, slide gitár, harmonika és fúvósok mesélnek az egyedüllétről, az elmúlásról és az elrohanó életről. "Élünk és meghalunk / Aztán csak a tegnapjainkról álmodunk." Ezek a négy szerzemény kétségkívül a legszemélyesebb és legszebb dal, amit Wilson az utóbbi három évtizedben komponált. Melankolikusak, mégis életigenlők.

Voltak nem kevesen, akik már temették a The Beach Boys-t, és csak legyintettek a reunion hallatán. Nos, nem lett igazuk. A világkörüli turné és a közös ünnep nagyon is indokolt. Annak pedig csak örülni lehet, hogy Amerika Kedvenc Zenekara nem az 1996-os katasztrofális Stars And Stripes Vol. 1-nal köszönt el, hanem ezzel a kvalitásaikhoz méltó albummal.