Kedvenc helyek

Neil Young & Crazy Horse: Americana

est.hu:
6/10
|
olvasói
9/10 (6)
[ country / folk / rock ] 1996 óta lassan felnő egy generáció. Neil Young azóta nem készített közös lemezt kísérőzenekarával, azaz Frank 'Poncho' Sampedro gitárossal, Billy Talbot basszerossal és Ralph Molina dobossal. Most igen, egy feldolgozósat.
Young személyében egy legendával van dolgunk, aki minden bizonnyal túléli a legendák zömét. Woodstock egykori bárdja olyan albumok tulajdonosa, mint a folk rock non plus ultrájaként tisztelt, 1970-es After the Gold Rush, amit azóta többen is próbáltak megírni, de a Wilco-t leszámítva, csak Youngnak sikerült. Aztán ott van a még inkább ünnepelt Harvest, az 1990-es Ragged Glory, a Kurt Cobain és a grunge szelleme előtt tisztelgő Sleeps with Angels 1994-ből, vagy épp a legutóbbi, a U2 hangzásfelelősével Daniel Lanois-val készített monogám, experimentális Le Noise.

A portfólióban találunk tehát olyat, amelyik a Crazy Horse-zal, és olyat, amelyik nélkülük készült. Ez most pont velük, de ennek inkább csak reklámértéke van, hiszen egy Neil Young-korongon mindig ugyanazt kapjuk, csak egy kicsit másképp. Mellékesen jegyezzük meg meg, hogy idén lehet valami a levegőben, hiszen Paul McCartney és Iggy Pop mellett Young is oldie goldies daloskönyvvel jött ki...

Recsegő elektromos vagy épp akusztikus gitárok, tipikus, rusztikus neilyoung-hangzás, puritán megszólalás, szárnyaló dallamok, reszkető, mégis markáns és férfias ének, ízléses szólok, pajtahangzású, de ütős dobsound.

Az Americana-ra Young ezúttal özönvíz előtti dalokat pakolt, öregebbeket, mint maga a rock 'n' roll. És ez meg is határozza a minőséget. Merthogy milyen más album is szerkeszthető sallangmentes és igaz számokból, mint sallangmentes és igaz. Ám ezúttal kissé félresiklott az ügy. Young egyfelől többet lát bele ezekbe a totemisztikus felvételekbe, mint amennyi bennük van (a minduntalan feltűnő női kórus! például teljesen idegen ebben a környezetben), másfelől pedig sótlan az egész.
 
Az olyan tradicionális számok, mint a western ballada Clementine, az észak-karolinai folk dal, a Tom Dula, a Led Zeppelin által is feldolgozott Gallows Pole (eredeti címe: The Maid Freed from the Gallows) vagy épp a 19. századi spirituálé, a The Wayfaring Stranger a rockzene közös DNS-ének részei. Ezeket a számokat énekelte Young dédpapája is valahol egy kanadai erődben, a ropogó tábortűz mellett.

Dalok betegségről, szegénységről, munkanélküliségről, elveszett szerelemről, gyilkosságról, hitről, válságról, pont, mint Nick Cave Murder Ballads-a, csak itt nincs plusz jelentéstartalom, mindössze a lecke felmondása. Lényegében arról van szó, hogy régi, hatvan feletti cimborák összejöttek, hogy eljátsszák közös kedvenceiket. Fesztelen lemez, szinte minden szám valami "véletlenül" szalagra került stúdió-fecsegéssel zárul. Viszont pont ez a nagy fesztelenség minden baj okozója is. A zenekar semmit sem tesz, hogy érdekessé váljanak a számok, hogy megértsük, miért pont ezek, ebben a sorrendben, a koncepció így üres.

A BBC egyik kritikusa szerint olyan, mintha egy rusztikus Ramones játszana, unottan, három akkordot variálva. Minden dal "ugyanolyan", de ezúttal tényleg "ugyanolyan", legyen szó akár a Woody Guthrie This Land Is Your Land-jéről, a klipes Oh Susannah-ról vagy épp a Jesus' Chariot (She'll Be Coming Round The Mountain) című korairól. Arról nem is beszélve, hogy a Silhouettes 1957-es doo wop slágere (Get A Job) például teljesen kilóg, a szám bár alkalmas a társadalomkritikára, valahogy nincs éle.

A végére azért becsúszik egy kis szatíra. A brit himnusz (God Save The Queen) átirata részeges dobossal, sivító gitárral, gyerekkórussal a maga módján pont annyira pimasz és idézőjeles, mint a Sex Pistols változata volt.
Radics Gábor
2012.07.13
|


Copyright © 2021 Minnetonka Lapkiadó Kft.