Adott a francia kormány közlekedési minisztere, bizonyos Bertrand Saint-Jean, akinek egyrészt a mindennapi és váratlan eseményekkel kell foglalkoznia, mint filmünk elején egy súlyos buszbeleset az Ardennekben, másrészt ott az a fránya gazdasági válság, a növekvő munkanélküliség és a költségvetés hiánya – és majdnem elfelejtettük a legfontosabbat, ott van a saját népszerűsége is. Saint-Jean mérsékelten karakteres figura – és ilyen szempontból tökéletes választás megformálására a szürke, egyáltalán nem főszereplő alkat Olivier Gourmet – aki, mint kiderül, amolyan self-made man, nem tartozik a belső körökhöz, így az átlagnál nagyobb megfelelési kényszer buzog benne, és bár a jóra törekszik, valahogy mindig tisztességtelenül dönt. Vagyis politikus, mégis mit várunk tőle?
 
Pierre Schöller nem bonyolítja túl, nem kreál óriási konfliktusokat, inkább a „szakma” hétköznapi működését, az ehhez szükséges stábmunkát és manipulációkat ábrázolja, egy-egy jelenettel mégis szépen torkon tud vágni, és bár alkalmaz néhány átlátszóan moralizáló eszközt, mint az ellenpontként szolgáló, kívülálló sofőr karakterét vagy egy szimbólumoktól hemzsegő álomjelenetet, a film mégis egy majdnem tökéletes stílusgyakorlat.