Időtényező és aktuális áramlat ide vagy oda, a Karmapolis debütálása korrekt munka. Sötét, kissé dekadens, mégis ragyogó és táncos. Annyi szent, hogy sokat mötyögtek vele a stúdióban. A változatos effektezés, az átgondolt és szakszerű hangszerelés, a zsáner adta szűk határok maximális kihasználása és bátor átlépése mind-mind szimpatikussá teszik a produkciót. Pedig a táncos alapok, a "Mode-os" szintik, a U2-s gitárok, a New Ordert és a nyolcvanas évek szintipopját idéző dallamok egy szerencsétlenebb kivitel esetén akár unalomba is fulladhatnának. De nem.

A melankolikus, mégis felkavaró és extatikus előadás különleges hangulatot ad ezeknek az alapvetően egyszerű indie rock számoknak. Kenyeres Andrásékat egyébiránt szokás powerpop/hardpop zenekarnak titulálni, ami annyiban igaz, hogy jó huzatú, dallamos, táncos zenét szállítanak, de azért további kapaszkodónak nem árt megemlíteni a Depeche Mode-ot (Shall I Wait?, 15 Seconds, Island X), a Muse-t (Shine, Waisted), a U2-t vagy épp a Hangmást (a Strokes-os Dilemma és a King Of Leonos Running Away viszont nagyon kilóg ebből a hangzásvilágból).

Az mondjuk egyelőre tisztázatlan, hogy innen hova tovább, merthogy a To The Happy Few a maga nemében majdnem kerek cucc, még akkor is, ha nagy slágerek nincsenek. Összességében tehát ha sikerül egy igazán átütő számot írni, még bármi lehet belőlük, még akkor is, ha angolul énekelnek.