...hogy nemcsak villanásokra, hanem úgy igazán feltámad a magyar film, és továbbra is hiszik, hogy a csökkenő állami támogatás dacára van élet a termékelhelyezéses romantikus vígjátékokon túl, öröm, ha valami (újszerűnek ígérkező) hazai kerül a mozikba. Erre az elmúlt két évben a filmtámogatási rendszer (még mindig tartó) újragondolása miatt nem sok példa volt, érthető hát, hogy vártuk az elsőfilmes rendezőnő munkáját.
 
Titkon sejtettük, hogy nem a magyar A mások élete született meg, de azért bíztunk benne, hogy a nagy besúgós ipi-apacsról talán megtudunk valami olyat, amit eddig nem tudtunk. Hogy a mozaikokból összeáll egy, ha nem is merőben, de legalább valamicskét új kép. Az író-rendező sajnos azonban semmi mást nem tett, mint szorgalmas kisdiák módjára visszamondta a tananyagot – de még ez sem ment neki csont nélkül.  
 
A két főszereplő, a besúgottat játszó Cserhalmi György és az egykori jó barátból lett besúgót alakító Derzsi János menti a menthetőt, de még erős jelenlétük és szakmai tudásuk sem elég ahhoz, hogy eltereljék a néző figyelmét a forgatókönyv hiányosságairól (Cserhalmi nem megy elég közel a tárgyához, és nem elég bátor valóban fontos kérdéseket feltenni), a rendezés részben ebből fakadó bizonytalanságairól és a dialógusok papírízéről. Pedig – ahogy már mondtam – a Drága besúgott barátaim akár jó film is lehetett volna.