Kanye West: The Life Of Pablo
Ha valaki ürügyet akar keresni arra, hogy szívből utálja Kanye Westet, egészen biztosan nem kell megerőltetnie magát. Csillagromboló méretű egója mellett jó okot szolgáltatnak rá azon zenekritikusok is, akik a 21. század John Lennonjaként aposztrofálják őt.

West esetében két dolgot a leghatározottabban kijelenthetünk: 1.: Nem zseni. Már csak azért sem, mert ezen titulus alapvető feltétele lenne, hogy szerzeményeit egymaga, vagy éppen két-három jól bevált szerzőtárs közreműködésével írja. A Life Of Pablo dalaihoz azonban olyan hosszú szerzői és produceri lista társult (Kelly Price-tól Chris Brownon át Tony Williamsig mindenki itt van), melyet egy jobb képességű gyöngyhalász sem tudna egy levegővel felolvasni. 2.: Baseballpálya méretű arc ide vagy oda, kétségkívül egy kreatív előadó, aki megrögzötten kerüli a sablonokat, és folyamatosan igyekszik újítani.

Az Ultralight Beam kapásból egy olyan dal, melyre óhatatlanul felkapjuk a fejünket: a gospelkórus, a minimál elektronika és West hiphopbetétjeinek elegye kifogástalanul működik, és egy pillanatig sem gyötör bennünket az az érzés, hogy ezt valaki korábban sokkal hatásosabb formában elsütötte volna. Mellesleg a velejéig tradicionális és tökéletesen modern megoldások kettőssége mindvégig az album védjegye.

A Father Stretch My Hands olyan, mintha egy 40-es évekbeli gospellemezt hallgatnánk gramofonról egy lerobbant New Orleans-i ház padlásán, miközben a szomszédból West samplerekkel felfegyverzett ötcsillagos énekcuccról vokálozna rá. Ezzel szemben a Famous vagy a Feedback pl. már-már földhözragadt hiphopdalnak tűnik, miközben valójában cseppet sem az.

A Highlightsban Kanye vocodermániája köszön vissza, és teszi a produkciót tökéletesen élvezhetetlenné. A hasonlóan irritáló FML és Wolves után felüdülésként hat a Real Friends és a No More Parties In LA old school hiphopja. (Utóbbi mellesleg az album egyik legerősebb trackje.) A Yeezus végletekig elborult, experimentális kísérletei után a Life Of Pablo akár bátortalannak is tűnhetne, pedig összességében van olyan izgalmas, mint a 2013-as mű volt. A szuperlatívuszokkal azonban jobb, ha továbbra is óvatosan bánunk. 

Kiadó: GOOD Music/Def Jam 

Trooper
2016.03.04