Eksztázis
Climax, 2018 Színes, francia–belga zenés horror-dráma, 97 perc
Miután megtekintetted minden idők egyik legdögösebb filmes táncjelenetét, jutalmul alászállhatsz a pokolba.

Gaspar Noé az európai mozi egyik nagy provokátora, aki imádja feszegetni a befogadói határokat, legyen szó pornográfiába hajló szexjelenetről, iszonyúan elvont drogos tripről vagy szélsőséges erőszak-ábrázolásról. Nem állítom, hogy új filmje, az Eksztázis mentes lenne az extrémitásoktól, de az biztos, hogy az eddigi legnézőbarátabb munkája, míg ha olyasmit eszem ágában sem lenne mondani, hogy a direktor engedett volna a kommersz csábításának. Valószínűleg inkább arról lehet szó, hogy eleve vonzó egy film, aminek a teljes szereplőgárdája pompás testű, tehetséges táncosokból áll, és már az elején egy olyan tánckoreográfiát láthatunk benne, hogy már önmagában ettől leesett állal távozhatunk a moziból. 

Azonban az Eksztázis nem elégszik meg a gyönyörrel, borzongatni is akar. A főpróbára összegyűlő táncosok egy közös italozással ünneplik meg az eredményes munkát, csakhogy az egyikük a többiek tudtán kívül hallucinogén droggal keveri fel a közös piát, és mivel nem spórol az adagokkal, az egész társaság masszívan beáll. Az ebből bekövetkező pánikhelyzet a legrosszabbat hozza ki a táncosokból, és nem túlzás azt mondani, hogy Noé a film második felében ránk szabadítja a földi poklot. Kaotikus, az embereket állattá kifordító filmje nem szűkölködik a sokkoló jelenetekben, az pedig különösen izgalmassá teszi, hogy a rendezőt egy valóban megesett, kilencvenes évekbeli eset inspirálta.  

Tulu
2019.04.05