Az életből lehet a legtöbbet tanulni – Interjú Bányai Kelemen Barnával és Dino Benjaminnal
A Katona József Színház és az Ódry Színpad (SZFE) művészeivel a 8. Színházak Éjszakája alkalmából beszélgettünk
Mindketten a határon túlról érkeztek, de hamar megtalálták helyüket a budapesti színházi életben – Bányai Kelemen Barnával és Dino Benjaminnal beszélgettünk.

Milyen volt számotokra belecsöppenni a fővárosi közegbe? Hogyan ment az országváltás? 

Bányai Kelemen Barna: Akkor persze bonyolult volt, de innen nézve már nagyon egyszerűnek tűnik. Az történt ugyanis, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban Székely Csaba Bánya-trilógiájának ősbemutatóján dolgoztunk, két előadás született, a Bányavirág, illetve a Bányakvaság. Amikor a pesti Nemzetinek még Alföldi volt az igazgatója, hallott erről a csapatról, és meghívott minket egy vendégjátékra. Itt láthatott engem először, és megmaradhattam neki, hiszen később, amikor Szombathelyen Makrancos Katát rendezett, bevillantam neki mint Petruchio. Elhívott Szombathelyre, és ott megismertem a páromat, Bánfalvi Esztert, aki Makrancos Katát játszotta. Utána már nem volt kérdés, hogy maradok. A katonás rendezők pedig ezeket a szombathelyi előadásokat látták a Városmajori Színházi Szemlén, illetve a Vidéki Színházak Fesztiválján. 

Gondoltál arra korábban, hogy szívesen dolgoznál a magyarországi színházi közegben is? 

B.K.B.: Amikor a vásárhelyi színházban éltem a mindennapjaimat, nem feltétlenül jutott eszembe, hogy nekem mindenképpen Magyarországra kell költöznöm, és itt kell színházat csinálnom. Nem voltak ilyen vágyaim. Sőt, elég lokálpatrióta voltam. Furcsa is, hogy most ezt mondom, hiszen azóta rengeteg mindent másképpen látok már, de ha visszagondolok a tíz évvel ezelőtti önmagamra, akkor arra emlékszem, hogy nagyon vehemensen osztom az észt arról, miként kell otthon boldogulni. 

Benjamin, te hogy élted meg ezt az otthonváltást? 

Dino Benjamin: Nekem sem volt egyértelmű, hogy itt fogok kikötni. Amikor utolsó éves voltam a gimnáziumban, Pozsonyba is jelentkeztem az ottani Színművészetire, ahol megadott verseket és monológokat kellett vinni a felvételire, majd amikor elkezdtem ezekkel foglalkozni, rájöttem, hogy én ezt nem tudnám szlovákul csinálni, és nem is szeretném. Úgyhogy a pozsonyi felvételire végül nem is mentem el, Budapestre viszont az esélytelenek nyugalmával érkeztem, ugyanis semmit nem tudtam az itteni színházról. Csak abban voltam biztos, hogy én ezt nagyon szeretném csinálni, és hála az istennek, hogy megpróbáltam. 

Volt bennetek félelem az ország-, a közegváltás miatt? 

B.K.B.: Persze, én elég sokáig hordoztam ezt a kisebbségi komplexust. Marosvásárhely ugyanis az elmúlt évtizedek alatt román többségű várossá vált, így megtapasztaltam, hogy milyen otthon kisebbségként élni. Voltak ennek pozitív hozadékai, és nagyon rossz percei is. Ráadásul én még elkaptam Ceaușescu sötét korszakát, amikor bilétákkal álltunk sorba vajért és kenyéréért. Borzalmasan kemény időszak volt, tényleg mindenki a túlélésért harcolt, és biztos, hogy ezekből az évekből megmaradtak még társadalmi reflexek. 

D.B.: Én tulajdonképpen pánikba estem. Olyannyira, hogy amikor felvettek, elkezdtem azon gondolkodni, hogy egyáltalán eljöjjek-e otthonról. 18 éves voltam, korábban nem jártam túl gyakran külföldön, és nagyon féltem az elszakadástól, a nagyvárostól, az újdonságtól, miközben persze éppen emiatt volt bennem egy jóféle izgatottság is, ami vitt előre. 

Hogy érzitek, mennyire gazdálkodtok más színházi örökségből? Mennyiben különbözik a magyarországi színjátszás a felvidékitől, az erdélyitől? 

B.K.B.: Lényegbeli különbség voltaképpen nincs. Azt szoktam mondani, hogy a magyar színészek mielőtt belevetnék magukat a mélyvízbe, mindent tudni akarnak a vízről – milyen a mélysége, milyen a hőmérséklete. A román színésznek pedig annyi kell, hogy tudja, hogy tud úszni, és ez elég ahhoz, hogy ugorjon, de a végeredmény tulajdonképpen ugyanaz. Mindketten vizesek lesznek, aztán kijönnek és megszáradnak. 

Benjamin, hozzád melyik áll közelebb? Az elemzés vagy az ugrás? 

D.B.: Inkább az elemzés, hiszen az egyetemen a szoros szövegolvasást tanuljuk, a tanárok sokszor hangsúlyozzák, hogy mindent olvassunk el minél többször, gondolkodjunk a szereplők előéletén, világlátásán, gondolatain. Ezért én is szeretek időt tölteni ezzel, úgy érzem, fontos, hogy a lehető legtöbbet tudjam meg a karakteremről, de persze van nálunk is olyan, aki szereti a mélyvizet. 

Barna, neked ez volt az első éved a Katonában, ami pont ennek az elemző-realista színháznak egy nagyon fontos intézménye. Milyen volt ez az időszak? 

B.K.B.: Olyan értelemben volt nehéz, hogy tudatában voltam annak, hogy Budapest egyik legelismertebb művészszínházához szerződöm. Ráadásul nagyon rövid volt ez a váltás, Szombathelyen mindössze három évet töltöttem, és aztán azon kaptam magam, hogy megint egy teljesen új közegbe kell beilleszkednem, és ezt eleinte egy kicsit tehernek is éreztem, de szerencsére az egész társulat szeretettel fogadott a színészkollégáktól kezdve a műszakig. Emiatt igyekszem az átlagosnál gyorsabban levetkőzni a gátlásaimat és a szorongásaimat. Úton vagyok. 

Benjamin, neked egyetemistaként a Vígszínházba kellett beilleszkedned, ott töltöd a szakmai gyakorlatodat. Milyen volt ide megérkezned? 

D.B.: Azért volt különös, mert gyerekkorom óta szerettem volna azon a színpadon állni. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert elképesztően jó csapat dolgozik ott, és számomra az a legcsodálatosabb ebben, hogy a nagy színészek is úgy fogadtak minket egyetemistaként, mintha máris a kollégáik lennénk, sőt sokszor mondják, hogy tőlünk is lehet tanulni. Hát még tőlük mennyit! 

Ha már a tanulásnál tartunk: ti hogy készültök a szerepeitekre a szöveg szoros elemzésén túl? Személyes kutatásokat végeztek például? 

B.K.B.: Én konkrétan kukkoló vagyok. Ez azt jelenti például, hogy előszeretettel utazom bármilyen tömegközlekedési eszközön, mert ott látok sorsokat. Volt olyan heppem is még Vásárhelyen, hogy azért ültem különböző kocsmákban, hogy figyelhessem az embereket. Órákig el tudtam így üldögélni. Ennek a „terepmunkának” aztán meg is lett az eredménye, évekig alkoholista vagy bepiált karaktereket játszottam. Azt gondolom, hogy ezek a személyes tapasztalatok hihetetlenül fontosak egy színésznek, mert hajlamosak vagyunk csak a saját zárt közegünkben létezni, ezáltal pedig el is veszíthetjük a kapcsolatot a külvilággal, márpedig a mi előadásaink éppen a külvilágból és a külvilágnak szólnak. 

D.B.: Én is hasonló alkat vagyok, ráadásul elég feltűnően figyelek meg embereket. Egyszer a villamoson rám is szóltak, hogy hagyjam abba, különben baj lesz belőle, de annyira érdekes volt a jelenet, hogy muszáj volt figyelnem, mert én is azt érzem, hogy az életből lehet a legtöbbet tanulni.  

Milyen feladatok várnak rátok a következő évadban? 

B.K.B.: Az első munkám Ascher Tamással lesz a Katona József Színházban, aki A fehér szalag című Haneke-film adaptációját rendezi, utána Tarnóczi Jakabbal dolgozom a Bánk bánban, az évadot pedig Gothár Péter Karnyónéjával zárom. 

D.B.: Nagyon boldog vagyok, mert szeptemberben bemutatjuk az egyetemen a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a chatentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című darabot Kovács D. Dani rendezésében, és nekem Marat figurája 16 éves korom óta szerepálmom volt. Ezután a Vígszínházban csináljuk A nagy Gatsbyt amit ifj. Vidnyánszky Attila rendez, és Eszenyi Enikő Mágnás Miskájában is lesz majd feladatom, ezt követően pedig Zsótér tanár úrral dolgozom a nagyszínpadon, aki Molnár Ferenctől A doktor urat viszi színre. 

Ezt még muszáj megkérdeznem: miért éppen a Marat volt a szerepálmod? 

D.B.: Már nem emlékszem pontosan, hány éves voltam, amikor láttam egy felvidéki színházban, de az biztos, hogy akkor még nem értettem, mi ez az egész. Úgyhogy hazamentem, és azt mondtam, hogy másnap muszáj kikölcsönöznöm a könyvtárból, amit meg is tettem, és hát ezek után még rengeteget kellett olvasnom a francia forradalomról, hogy átlássam, miről is szól valójában. Azután elkezdtem felvételeket nézni, és egyszerűen annyira megragadott ez a világ, hogy azt éreztem, ezt muszáj megcsinálnom. Nyugtáztam is magamban, hogy jó, akkor majd 40-50 év múlva talán megadatik, így amikor megtudtam, hogy végzősként eljátszhatom, hát, enyhén szólva boldog voltam. 

Dézsi Fruzsina
2019.09.05