A függöny mögött
Mindig jó érzés egy új színház születéséről hírt adnunk. Ha ez kulturált környezetben, megfelelő technikai feltétekkel párosul, az csak fokozza örömünket. Ez történt az Aranytíz Művelődési Központban, amely Aranytíz teátrum néven lépett be a játszási helyek sorába. A színház művészeti vezetője: Pozsgai Zsolt író. Vele beszélgettem.
S.: Hogyan kerültél a színház élére?

P.ZS.: Újfalusi Rita a művelődési központ igazgatója a felújítást követően már gondolkozott színházi programban, mivel adott volt egy rendkívül felkészült, emberileg, szakmailag, kifogástalan közművelődési szakember gárda. Magam épp a „Panna, a pöttöm” című mesejátékomat rendeztem ott, amikor Ritával találkoztunk, és rájöttünk, hogy nagyjából egyeznek az elképzeléseink a színház jövőjéről. (...)

S.: Állandó társulattal nem rendelkező befogadó színházként működtök. Hogyan alakul ki a repertoár?

P.ZS.: Nyitott vagyok mindenre, mindenkire, egy bizonyos értékhatáron belül. Az első félévben valóban befogadóként működtünk. Szívesen látom a művészek önálló kezdeményezéseinek eredményeit, hívok vidéki stúdióelőadásokat - elsősorban magyar szerzők műveit. És számítok barátaimra, akik eddig is velem voltak, kölcsönösen segítettük egymást, és akik eddig is velem voltak, kölcsönösen segítettük egymást, és akik az új színház megteremtéséhez a nevüket és hitüket adják. Ősztől egyébként saját produkciókkal jelentkezünk, elsősorban az ifjúsági színház területen belül. A következő színházi évadban is figyelem a kortárs magyar dráma eredményeit vidéken, és igyekszem bemutatkozási lehetőséget biztosítani.

S.: Mennyire támaszkodhatsz a vidéki színházak vendégszereplésére?

P.ZS.: A vidéki társulatoknak van lehetőségük megmutatkozni, elsősorban a fesztiválokon. De mindig marad valami olyan érték, amelyet a szakmai közönség részére érdemes felkutatni, felmutatni.

S.: Tervezed stúdió beindítását, illetve lesz-e ilyen irányú képzés fiatalok számára?

P.ZS.: Nem tervezem stúdió beindítását, ha színészképzésre gondolsz. Úgy látom, ebből most sokan szeretnének meggazdagodni - mások álmából, vágyaiból. Itthon is - és a csatlakozás után külföldön megvan a lehetőség a művészeti képzettség megteremtésére. A budapesti egyetem, a most nyílt kaposvári egyetem, a szentesi gimnázum tagozata, a békéscsabai színész-szakközépiskola - mind egy-egy valódi lehetőség. Ami ezen túl van, az már többnyire ámítás. Nem szeretnék csatlakozni az ámítók sorába.

S.: Jávor Pál a 30-as, 40-es évek népszerű színpadi- és filmszínésze volt. Monodrámát és darabot is írtál életéről, illetve annak egy szakaszáról. Mi vonzott személyéhez?

P.ZS.: Jávor személye mindig is példa volt számomra. Elég csak elolvasni naplóját, önvallomásait, hogy lássuk, milyen érző és gondolkodó emberrel van dolgunk, micsoda (ma már elfelejtett) erkölcsöség szempontjából nézte a hétköznapokat, vagy a különleges történéseket. Valóban, először a „Szeretlek, Faust” című darabomban tűnt fel alakja, nemrég mutattuk be, és játsszuk A Jávor című darabot Szőke Zoltán főszereplésével. Jávor nagyszerű színész volt. Legendák keringenek színpadi alakításairól, amelyeket sajnos már nem idézhetünk föl. Egész élete a „fausti” és „mefisztói” létnek egy olyan keveredése, amely nagyon izgatott. A kitárulkozás utáni vágynak, és a belső béke megteremtésének állandó ellentmondása, feszültsége - mintha saját élete dilemmáival szembesülnék.

S.: Sikeres műveid: Viaszmadár, Arthur és Paul, Boldog Asztrik küldetése és a sor még hosszan folytatható. Legzajosabb sikeredet mégis a Chaplin életéről nagy Tiborral közösen „elkövetett” A kölyök című musicallal érted el.

P. ZS.: Valóban, A kölyök nagyon szép pályát futott be, nem volt év, hogy valahol ne lett volna műsoron, és Nagy Tibor zenéje szinte már klasszikussá vált. De én a „belső” sikert nem azon mérem le, hogy egy darabot hányszor játszanak. A Bornai Tiborral közösen írt Hókirálynő vagy a Tenger szerelmesei Gerendás Péterrel nekem ugyanazt az élményt jelentették. És nagy örömmel várom legújabb munkám, a Szörényi Levente számára írt rockopera bemutatóját. Afféle kirándulásnak tekintem pályám során a musical-szövegkönyveket, de ha valóban otthon akarom érezni magam „magamban”, akkor a drámát választom inkább...

S.: Kezdő szerzőként drámáidat nem te állítottad színpadra. Később a rendezés minden nyűgét magadra vállaltad, ami azért érdekes, mert nálunk ez ritka kivétel. Hogyan mertél belevágni?

P. ZS.: Rendezőasszisztensként kiváló iskolám volt: elsősorban a Szegvári Menyhért mellett eltöltött évek, akitől nagyon sokat tanultam, lestem el. De a színházi élet legkülönfélébb területein dolgozhattam, tehát színházi embernek tarthatom magam - akitől nem áll távol a rendezés sem. A Kolibriben kezdtem el saját darabjaim színpadra állítását, azóta ezt eddig még közel harmincszor követtem el. Nagy kihívásnak tartom mindig, hogy szembesülve a saját magam által leírtakkal, azt megpróbáljam a gyakorlatban érvényesíteni a színpadon. Mindezt úgy, ahogy a Mesteremtől lestem el: maximálisan alkalmazva és kiszolgálva a színészi tehetséget. Eddig nem bántam meg, hogy rendezek is - és úgy gondolom, azok sem, akikkel ezt 2elkövettem”

S.: Békéscsabán Liselotte és a május című tragikomédiáid (amit a pesti közönség is láthatott) ma is telt házakkal megy. Rendezésedben most a Komédium mutatta be a Nagy-Kálózy Eszter és Görög László szereplésével. Miben különbözik a két előadás?

P. ZS.: Annyiban különbözik, amennyiben mások játsszák el. A színdarab nem egy olyan „ruhadarab”, amelyet bármely színész felhúzhat, és egyformán áll nekik. A színészek személyiségére kell alakítani az előadást. Rendezőként itt az a dolgom, hogy azt a fantasztikus tehetséget és odaadást, amit a két színész részéről tapasztalok, a darabbal együtt egy közös foglalatba helyezzem. Amúgy a darab ősbemutatója Grazban volt, német nyelven, ahol egy avantgárd előadással találtam magam szemben. És május végén Bulgáriában is bemutatják, az ottani előadásról még nem tudok sokat, de gyanítom, hogy egészen más lesz, mint az eddigiek. Ez is csak arra példa, amit régóta mondogatok: a színház a színészről szól.

S.: Sok történelmi tárgyú darabot írtál. Várható ez a következő szezonban vagy az új feladat „elviszi” az erre szánt időt?

P. ZS: Nagyon sok időt elvisz az új színházi programmal való törődés, ez igaz, de szakítok időt új darabok írására is. Valóban, nagy örömmel kutakodom a magyar történelemben, és a társadalmi, monetáris globalizáció idején különösen fontosnak tartom, hogy a színház nyelvén is életben tartsuk az igényt saját múltunk megismerésére. Most már csak olyan színház kell, ahol szívesen fogadják az ilyen műveket. És ez nehezebb, mint megírni azokat... sajnos.
Gaál Tamás
2004.06.09