A Scissor Sisters, a Phoenix és az Air bécsi koncertje
Schönbrunni Kastély, 2004. június 30.

A nemzetközileg – a Daft Punk mellett – legsikeresebb francia zenekar, a hetvenes évek easy listeninges, pszichedelikus elektronikáját modernizáló Air duó a Talkie Walkie album turnéjának bécsi állomására nem mindennapi előzenekarokat fogadott maga elé: pop-rockos testvérzenekarát, a szintén francia Phoenixet, valamint New York aktuális üdvöskéit, a bohém Scissor Sisterst.


A patinás Schönbrunni Kastély udvarán mostanában nem ritkák a popkoncertek, néhány nappal Lenny Kravitz és a Stereophonics után és néhány nappal Dido előtt a versailles-i Air duóé a megtiszteltetés, hogy a császári udvaron zenéljen. Jean-Benoit Dunckel és Nicolas Godin elegáns együttese mellé azonban a szervezők két másik igen kiváló – ráadásul klipjeivel mostanában az MTV-n is sűrűn feltűnő – zenekart is meghívtak, így a rendezvény valóságos minifesztivállá sikeredett. Az első fellépő, a 7 órakor, még fényes nappal kezdő Scissor Sisters már nyitásként ellopja a show-t. A magukat leszbikus pozitúráról elnevező Olló Nővérek nevükkel ellentétben nagyrészt férfiak, igaz, nagyrészt homoszexuálisak, ez azonban csak „kis színes” részlet amellett, hogy milyen ellenállhatatlan zenét csinálnak. Az electroclash színtérről indultak néhány éve egy Babydaddy becenevű multiinstrumentalista-producer és Jake Shears énekes-frontember duójaként, de egy transzvesztita-bárokban konferansziéként dolgozó lány, Ana Matronic bevonásával trióra, majd Del Marquis gitáros és Paddy Boom dobos felvételével igazi zenekarrá nőttek, s mikor 2004-ben a nagyvilág színe elé léptek, azt már teljes fegyverzetben, egy tökéletes poplemezzel tették. A cím nélküli Scissor Sisters-albumon a tagok az 1972 és `85 közti kommersz zene elemeiből dolgoznak, a pop-rocktól a funkon és a diszkón át az elektronikáig mindenhez hozzányúlva, egy-egy adott stílusban, illetve azok keverésében is elképesztően otthonosan, perfekten.


Ráadásul mindehhez a tökéletes popzenéhez és frivol szövegvilághoz első osztályú fazonok társulnak. A két frontfigura, a testhez simuló lila selyem kertésznadrágja kantárja alatt félmeztelenül feszítő, higanymozgású Jake és a ruhácskájából szinte kibuggyanó dús húsú, nagyszájú dizőz, a jobb vállán óriási – csavarokat, huzalokat és fémcsöveket ábrázoló, viselője robot mivoltát hirdető – tetoválást viselő Ana például külön-külön is elvinne egy zenekart karizmájával. De a többiek is hozzájárulnak az extravaganciához: az akusztikus gitárt, basszust és billentyűket váltogató körszakáll-borostás Babydaddy mélyen kigombolt, hosszan csíkos ingben adja a komoly zenei vezetőt, a vigyori Paddy Boom nyitott rózsaszín ingben dobol, amitől aztán hamar meg is szabadul, a barkós Del Marquis mellig érő rózsaszín nadrágot, és abba betűrt nyakkendőt és fehér inget visel (ezeket idővel „kitűri”), de még a főként billentyűket kezelő alkalmi kísérőzenészük is zöld öltönyben virít. Take Your Mama című aktuális slágerükkel nyitnak Elton John korai stílusában, majd a Rock My Spot című B-oldalas szám után a fejhangon énekelt Tits On The Radio funkja és két barátnő-vigasztaló számuk, a lükén lüktető Laura és a balladisztikus Mary következik. Az áttörést hozó sláger, a Bee Gees és a Frankie Goes To Hollywood stílusában diszkósított Pink Floyd-szám, a Confortably Numb ezúttal egy westernes gitártémát és a végére egy nagy gitárszólót is kap Del Marquis-tól, rockosabban szól, mint a lemezen, ami az egész koncert jellemzője – a Scissor Sisters élőben igazi, kompetens zenekarnak hangzik. Ana a dobos németországi flörtjeiről mesél, és osztrák lányokat próbál neki keríteni, amiből kiderül, ki a hetero pasi a zenekarban. A Filthy/Gorgeous hisztérikus diszkója alatt a frontpáros erotikus táncot ad elő, csakhogy Ana döngöli hátulról a pucsító Jake-et. A közönségben csókolózó fiúkat is látni, húúú. Képzeljük el ugyanezt a Budai Vár történelmi falai között – mecsoda botrány lenne! Mindez a Schönbrunni Kastélyban csupán egy vagyány és vidám kis koncert, amit a Music Is The Victim lehengerlő, Tina Turner-es áthallású bugija zár, melyet Ana már kezében a levetett cipőjével (majdnem azt írtam: bugyijával) konferál.


Ezek után a szintén a hetvenes-nyolcvanas években, de annak inkább szolidabb, puhább hangzásaiban turkáló Phoenix produkciója igen haloványnak tűnik, pedig egy ügyes kis zenekarról van szó. Franciák, az Air, a Daft Punk és a Cassius régi barátai, de ők nem az elektronikus tánczenét, hanem a pop-rockot választották, és azt stúdiójukban hallatlan precizitással művelik, a maguk pepecselő módján – ami némiképp magyarázatul szolgál arra, hogy miért kellett négy évet várni a bemutatkozó United és a vadonatúj Alphabetical album között. A hetvenes évek kinézetű, egyszerű nadrágokba és pólókba öltözött kvartett, a perfekt angolsággal és finom hangon éneklő Thomas Mars, a basszista Deck D`Arcy, a gitáros Christian Mazzalai és bátyja, a hol gitáron, hol billentyűkön játszó Laurent Brancowitz élőben két fekete zenésszel, egy dobossal és egy billentyűssel egészül ki, de túl visszafogott az egész előadás, a négy tag egy sorban áll egymás mellett szerényen, csak az énekes mozdul előre néha, hogy a közönséggel foglalkozzon. Az angolszász előadókat is lazán leiskolázó számok persze magukért beszélnek, perfekt popzene ez, még ha élőben nem is kap igazán testet. Felhangzanak a nemzetközileg is ismert Phoenix-slágerek (amelyekről persze sokan nem is tudják, hogy Phoenix-slágerek), az If I Ever Feel Better, a több hollywoodi produkcióba is bekerült Too Young, meg a két aktuális klipdal, az Everything Is Everything és a Run Run Run, de a koncert igazán csak az utolsó tíz percben indul be (a gitárokkal monumentálisra növesztett Funky Squaredance-szel, ami alatt a frontember bátran felmászik az oldalsó hangfalak tetejére), de még épp időben ahhoz, hogy a végére határozottan pozitív legyen az élmény.


A hetvenes évek egy másik – elektronikusabb, pszichedelikusabb, filmzeneszerűbb, easy listeningesebb – zenei szféráját újrateremtő, retrofuturista Air negyed 10-kor kezd az aktuális album, a remekül sikerült Talkie Walkie nyitódalával, a Venusszal. Az építészmérnök végzettségű Jean-Benoit Dunckel baloldalt áll a szintik és orgonák bástyája mögött, a matematikusi diplomával bíró Nicolas Godin jobboldalt gitározik (hol akusztikuson, hol elektromoson, hol basszuson, de néha ő is billentyűzik), és hol külön, hol együtt éneklik minimalista angol szövegeiket – jótékony énektorzítás mögé bújva. Csak két kísérőzenész van velük, Dunckel mögött egy másik billentyűs, Godin mögött pedig egy feka dobos, aki bizonyos számokban, ahol programozott dobok mennek, basszusgitáron segít ki. Két és fél éve, mikor a duó utoljára Bécsben járt, három kísérővel léptek fel (egy amerikai dalszerző-énekes haverjuk, Jason Falkner basszusgitározott meg vokálozott nekik), és Dunckel egy palástban játszotta a szintetizátorvarázslót, ami illett is az akkori album, a monumentális és kissé nehézkes 10000 Hz Legend progresszív rockos tripjéhez. A mostani csökkentett koncertfelállás és Dunckel egyszerű öltönye az aktuális lemez – kezdetekhez visszakanyarodó – szerény visszafogottságához passzol.


A műsor első felének gerincét az új album kislemezdalai képezik, a fütyülős Alpha Beta Gaga, a békeharcos Surfing On A Rocket és az „itt az idő csókolózni, romantikus dal jön” konferansszal bevezetett Cherry Blossom Girl, melyek után mindig egy-egy régebbi szám ékelődik be a programba, a napfényes-dubos J`ai dormi sous l`eau 1997-ből, a végére bossa novába csúszó People In The City 2001-ből, illetve a Talisman a mindmáig a zenekar csúcslemezének számító 1998-as bemutatkozó albumról, a Moon Safariról. Az Another Day című új dal után Godin basszusgitárt vesz a nyakába és egy különlegességet konferál be: „Néhány éve Sofia Coppola rendezőnő minket kért fel, hogy írjunk neki filmzenét. Tetszett neki, amit komponáltunk, de azt mondta, kellene egy betétdal is, egy hagyományos énekes dal. Megkértük hát egy barátunkat, aki épp ott járt a stúdióban, hogy énekeljen fel nekünk egy dalt. Ez a barátunk ma itt van velünk, és ez lesz most az első alkalom, hogy koncerten is ő énekli velünk ezt a dalt. Hölgyeim és uraim, Mr. Gordon Tracks, a Phoenix együttesből!” Thomas Mars érkezik a színpadra, ezúttal nyakkendőben, hogy előadja az 1999-es The Virgin Suicides betétdalát, a leheletfinom Playground Love-ot, amit annak idején Gordon Tracks álnév mögé bújva énekelt fel a filmzenelemezre – minden idők egyik legjobb filmzenelemezére. A koncert fénypontja ez.


„Egy francia robot vagyok. De egy nagyon szexi francia robot” – mondja a közönség nagy derültségére vocoderrel torzított hangon, angolul, de vaskos francia akcentussal a leginkább Tahi Tóth Lászlóra emlékeztető Godin az 1997-es Le Soleil est pres de moi előtt (ez a szám is ugyanazon a korai kislemezen, majd minialbumon kapott helyet, mint a már említett J`ai dormi sous l`eau), aztán a Run című új dal után újból visszatér ehhez a gondolathoz. „Francia robot vagyok. És most táncolni akarok” A Kelly Watch The Stars című funkosan lüktető slágerszám következik, ami oly fájóan hiányzott a 2001-es bécsi koncertről, de most itt van, felrázza a közönséget és intenzív zárást biztosít az alig egyórás törzsprogramnak.


A ráadásban egy újabb tétel kerül elő az Öngyilkos szüzek filmzenéjéből, ezúttal egy vészjósló instrumentális darab, majd egy új dal, a gitárbontogatós Biological után az Air nemzetközi befutását hozó sláger következik, kevés francia szövegű számuk egyike, a Serge Gainsbourg hatását leginkább felmutató Sexy Boy. Ezzel azonban még nincs vége a koncertnek, mert egy kis idő múlva egy újabb ráadásra tér vissza a zenekar. A Moon Safari album La Femme d`argent című instrumentális nyitódalát vezetik elő: az emlékezetes basszustémát Godin játssza, Dunckel pedig egymás után három különböző billentyűs hangszeren szólózik, és ezzel a tíz percesre nyújtott számmal végül másfél órára kerekítik a koncertet.


Némi hiányérzet azért mégis van. Az érthető, hogy a Moon Safari Beth Hirsch énekesnő által énekelt dalait (köztük az egyik legjobb és legismertebb Air-számnak számító All I Needet) nem tudják nélküle előadni, de a 10000 Hz Legend kislemezdalai, a Radio #1, a How Does It Make You Feel? és a Don`t Be Light közül valamelyik igazán elhangozhatott volna. Az a 2001-es album tényleg nem volt túl szerencsés lemez, és ezt – amint a Talkie Walkie album és a koncert is bizonyította – mostanra az Air is belátta, de hogy csak egyetlenegy dalt tartsanak meg róla a repertoárban, az aránytalan büntetés (még a filmzenelemezről és a Premiers symptomes ritkaságválogatásról is több szám hangzott el). Főleg, hogyha az akkori és a mostani bécsi koncertet összevetve azt érezzük, hogy ahhoz a 2001-es anyaghoz élőben izgalmasabb előadás tartozott.





Koncertfotók: Csorba Gábor



Szöveg:
Déri Zsolt
2004.08.13