Kill Bill 2
Kill Bill: Vol. 2, amerikai akciófilm, 131 perc, 2004
Ha valaki, akkor Tarantino piszkosul ért a mítoszteremtéshez, ennek elsőrangú példáját adja folytatásos „kung-fu szamuráj spagetti western szerelmi történet”-e is, ami elképesztően könnyed eleganciával szárnyal a perverz elmék beteg világában.

De miért is jó egy film, ahol körülbelül a snittek számával vetekszik a levágott testrészek és a cafatos, fröcskölős jelenetek aránya? Mert zseniális játékos elmére vall, egy kritikus szemlélőre, aki ismeri az emberi nem fura hajlamait a gusztustalan iránt. És ha már ez így van, akkor jó szórakoztatóipari alkalmazott lévén kíméletlenül ki is szolgálja ezeket az igényeket. Kifigurázza, besűríti, brutálisan szép jeleneteket kreál belőlük és az intellektuális szellemesség morzsáit hinti el mindenfelé, hogy a film több szinten is élvezhető legyen.

Már a sztori is olyan bájosan bugyuta, hogy öröm nézni; az első részben a rém profi bérgyilkos csapat egyik tagja a nyugodalmasabb élet felé fordulva éppen készül falra szögezni szamurájkardját és elkötelezni magát a házasság szentségében, amikor megjelennek a régi cimborák és a főnök utasítására az egész násznépet lemészárolják. Csak a Menyasszony marad életben véletlenül, ötévi kóma után aztán – egy szúnyogcsípésre ébredve – felkel és elindul bosszút állni az egykori hentestársakon és a csodás baritonnal megáldott bandavezér Billen. Miután már két nevet kihúzhatott a listából, a második részben jöhet a maradék és természetesen a habostorta trancsíroznivaló abszolút csúcsa, maga Bill. 

Nehéz egy Tarantino-moziról elfogultság nélkül beszélni, mert a mesélés stílusa olyan szellemi gyönyöröket rejt, ami mindenképpen vákuumreakció-gyanús, és ha ehhez még hozzáadjuk a vizuális megoldások botrányosan eltalált sziporkáit, akkor már biztos, hogy a film végén a fejünket fogva borulunk le Quentin mester előtt. 

macsek
2006.08.14