Foo Fighters: Echoes, Silence, Patience & Grace
(RCA / Sony BMG)

A Nirvana dobosából a Foo Fighters dalszerző-gitáros-énekesévé avanzsált Dave Grohl a 2005-ös In Your Honor dupla album akusztikus dominanciájú második fele, illetve az ahhoz kapcsolódó Skin And Bones unplugged koncertlemez és DVD után visszatért a rockoláshoz (ha nem is annyira ördögi metállal, mint a Tenacios D In The Pick Of Destiny filmben és filmzenelemezen tehette), és a 2002-es One By One-nál is markánsabb, összefogottabb anyagot készített zenekarával.

Pontosabban fogalmazva az In Your Honour esetében szétválasztott két oldalát, a halkabb, finomabb pengetést és az ordító, őrjöngő rockolást most egy albumban, sőt azon sokszor egy-egy számban olvasztotta össze – de nem úgy, mint a Pixies receptje nyomán a Nirvana is csinálta, hanem a maga sajátos módján. Ehhez hűséges zenészei (a korai korszak sok tagcseréje után 1999-ben fixálódott Foo Fighters-felállás) mellett fő segítőtársa épp a Pixies egykori producere, Gil Norton volt, akivel utoljára egy évtizede, a zenekar legsikeresebb lemezén, az 1997-es The Colour And The Shape-en dolgozott együtt. A beharangozó kislemez- és klipdalnak választott The Pretender nyitódal halk-hangos váltakozása után a Let It Die a finom akusztikus pengetésből a felénél csap át hard rockba, míg a dögös Erase/Replace-ben két és fél percnél jön egy finom betét. A Long Road To Ruin mainstream rádiórock slágere után a lassú Come Alive a felétől bedühödik, majd a dob nélküli, csupán metronómkattogással kísért akusztikus gitáros Stranger Things Have Happened következik, mely akár Ben Harper-szám is lehetne (a bányaomlásukat Foo Fighters-számokkal túlélő ausztrál bányászok tiszteletére komponált rövidke Ballad Of The Beaconsfield Minersben aztán már metromón, sőt ének sincs, csak akusztikus gitárok, melyek közül az egyiket sztárvendégként egy virtuóz csaj, Kaki King pengeti). A Summer’s End a klasszikus Neil Young-rockhagyományokat idézi, a Statues viszont furamód Paul McCartney-t (nem véletlen, hogy a Foo Fighters a Radio 1 Established 1967 feldolgozáslemezre épp egy Wings-számot szedett elő), ahogy az akusztikus kezdésből ismét a felénél bevaduló But, Honestly után is mintha McCartney árnya vetülne Grohlra a zongorához ülve előadott Home című elköszönő dalban (ennek egyik sorából jött a megnyugvást sugalló albumcím, melyet a kettősséget hirdető borítóképek ellenpontoznak). 

A válása idején írt The Colour And The Shape-pel szemben a nemrég apává lett Grohl egy kiegyensúlyozott és változatos lemezt készített, de hasonlóan koncentráltat és erőset, mint a tíz évvel ezelőtti volt – a szerzemények átlagos színvonala valamivel magasabb, mint a köztes évtized albumain. A párkapcsolati témájú és politikus hangvételű szövegek között ezúttal is felrémlik Kurt Cobain (és Courtney Love) története (a dühödt Let It Die-ban a Nirvana utolsó turnéfelállását erősítő – és a Foo Fighters-táborba is átkerülő – punklegenda Germs-gitáros, Pat Smear is penget), de a komoly hangvételű albumon az emo legényeken viccelődő Cheer Up, Boys (Your Make Up Is Running) dalcím némi humort is felcsillant. 

Déri Zsolt
2008.01.02