Pink Floyd: The Piper At The Gates Of Dawn (40th Anniversary Edition)
(EMI)

A 2005-ös Live 8 idején a Pink Floyd ismét az érdeklődés középpontjába került, de aztán a zenészek külön-külön csinálták tovább dolgaikat (lásd a dobos Nick Mason Inside Out című könyve kapcsán készült budapesti interjúnkat, a gitáros-énekes David Gilmour On An Island albumát és annak Rick Wright billentyűs kíséretével abszolvált turnéját, vagy a basszista-énekes Roger Waters hozzánk is elérő nosztalgiakoncertjeit), a már rég visszavonult Syd Barrett pedig a halálhírével került be a lapokba 2006 júliusában (lásd: The Pink Floyd & Syd Barrett Story). 2007-ben aztán eljött az első Floyd-nagylemez megjelenésének negyvenedik évfordulója, és a jubileumot az EMI lemezcég a zseniális The Piper At The Gates Of Dawn díszes újrakiadásával ünnepelte.

1967-ben a Pink Floydot még Syd Barrett irányította, ő volt a névadó, a gitáros-énekes-frontember és a fő dalszerző. Az alig két évvel korábban blues zenekarként alakult Floyd addigra már egy teljesen eredeti pszichedelikus – tudattágító, kábítószeres víziókat a zene nyelvére lefordító – hangzást teremtett magának, és bizarr multimédia-koncertjei révén a londoni underground legfelkapottabb zenekarává vált. Az első Pink Floyd-nagylemez egyidőben és egy helyen (az EMI Abbey Road-i stúdiójában) készült a Beatles-féle Bors őrmester...-rel, és nyugodtan állítható, hogy egyenrangú vele. Az 1967 augusztusában megjelenő The Piper At The Gates Of Dawn az év legfontosabb brit debütáló lemeze volt, és még a listák élbolyába is felkerült. Syd Barrett szokatlan gitárjátéka, szuggesztív éneke és sohasem hallott hangulatú szerzeményei valóságos revelációt jelentettek, míg dalszövegeiben fantasztikum, miszticizmus és gyermeki ártatlanság, Alice Csodaországban-típusú álomvilág és barretti humor keveredett (Roger Waters csupán egyetlen izgága szerzeménnyel képviseltette magát az albumon). 1967 a Pink Floyd villámgyors befutásának éve volt, ám erre ugyanilyen gyorsan következett Syd Barrett bukása is. Agyát szétroncsolták a mértéktelenül szedett tabletták, egyre kiszámíthatatlanná, a koncerteken egyre használhatatlanabbá vált, ezért zenekara 1968 márciusában kirúgta. A három hónappal később megjelent A Saucerful Of Secrets albumra már csak egy szerzeménye került rá, plusz egy-két számban még hallhatjuk pengetni, a többit már utódjával, David Gilmourral rögzítették. Világos pillanataiban Syd még felvett két szólólemezt (The Madcap Laughts és Barrett című albumait 1970-ben jelentette meg), majd eltűnt a világ elől. A Pink Floyd szupersztár státuszba emelkedett, de Barrett távozásával elvesztette a játékosságát és a humorát, ha úgy tetszik, a gyermeki ártatlanságát. 

A nagylemez 1967-ben mono, majd sztereo keverésben is piacra került, a mono verzió munkálatait – az akkori szokás szerint – nagyon komolyan vették, a sztereo változatot viszont egyetlen délután alatt csapták össze, mégis az maradt a köztudatban az utánnyomások során (természetesen a CD-kiadásra is az került az 1987-es jubileum idején, majd újrakeverve 1994-ben), míg az eredeti mono mixet a gyűjtők később már csak kisebb vagyonokért tudták levadászni. Az audiofülek nagy örömére a harmincadik évfordulón, 1997-ben egy díszdobozban végre CD-n is megjelentették a brit pszichedelikus rock alaplemezének míves mono változatát (s hogy együtt legyen a Pink Floyd teljes 1967-es diszkográfiai termése, egy külön kapható, de a dobozba beilleszthető EP-re összegyűjtötték a zenekar első három kislemezslágerét és azok B-oldalas számait), aztán eltelt egy újabb évtized, és 2007-ben, a negyvenedik évfordulóra megjelent egy olyan kiadvány, ahol a rajongók mind a sztereo, mind a mono verziót megkapják egy-egy CD-n (az újrakeverésért a Pink Floyd kései korszakának hangmérnöke, James Guthrie felelt). 

Igazán azonban csak akkor járunk jól, ha a kétlemezes kiadás helyett a díszes könyv formájú, három CD-t tartalmazó pakkot szerezzük be, ugyanis a bónuszkorongon ezúttal nemcsak az albumra nem került zseniális kislemezdalok (Arnold Layne, See Emily Play, Apples And Oranges) és a B-oldalak (Candy And A Currant Bun, Paintbox) szerepelnek, hanem utánuk még kiadatlan számverziók is: az Apples And Oranges sztereo keverése (az eredeti kislemezek mono kiadványok voltak), a Mathilda Mother eltérő szöveggel és struktúrával (egy plusz versszakkal), továbbá a monumentális Interstellar Overdrive egy olyan stúdiófelvétele, mely nemcsak az albumváltozattól, de a ritkaságként ismert ötperces francia EP-verziótól is eltér (a bónuszkorongon ez utóbbi is helyet kapott, hogy a fanatikusok nyugodtan hasonlítgathassák őket). A Vegetable Man és Scream Thy Last Scream című dalokat azonban ezúttal is hiába keressük, pedig itt lett volna az alkalom végre hivatalosan is publikálni őket, és akkor igazán átfogó lett volna a Pink Floyd 1967-es évének összegzése. 

A dalszövegekkel és korabeli fotókkal teli könyvformájú kiadványból egy további 16 oldalas füzetkét is kihúzhatunk, ami nem más, mint Syd Barrett egy 1965-66 tájáról származó füzetének kicsinyített facsimile kiadása, festményekkel, kollázsokkal és gépelt szövegekkel (sajnos az anyag nem teljes, mivel a BOYS FUCK GIRL betűcsoport variációit és egy meztelen nős újságkivágást tartalmazó oldal hiányzik, bár a hírek szerint az EMI-t nem erkölcsi aggályok késztették a cenzúrázásra, hanem a tisztázatlan jogállású fotó és azzal kapcsolatban egy esetleges pertől való félelem).

Déri Zsolt
2007.09.30